//Lisil és Ardek//
*Tovább csodálkozik és pöppet csalódott, hiszen sok kérdésére választ se kap. Pedig a békák, még ha csúnyácskák is, érdekesek. A hosszú nyelvük és az ugra-bugrándozó járásuk, amikor egyik kavicsról a másikra ugranak.
A sietség okára se derül fény, pedig kíváncsi lenne rá, hová kell valakinek ennyire sietni. Az emberek mindig sietnek, pedig egyik nap után jön egy másik teljes nap, amikor meg tudnak csinálni mindent, amit előtte lévő nap nem. Persze, ha nem felejtik el, mit akartak csinálni. Mert akkor törhetik a fejüket. Ezért jó annak, aki tud írni és olvasni, mert felírhatja, hogy mit kell megcsinálnia, aztán el is tudja olvasni másnap, mikor már meg is csinálja.
Örül, hogy mikor elhelyezkedik a széken és csokrát is lerakja, egy mosolygó férfi az asztaltársa. Szereti, ha mások mosolyognak, mert akkor boldogok, azt meg még jobban, ha miatta, mert azt jelenti, hogy boldogságot hozott valaki életébe. Vagy csak a napjába. De már ha egy percig is sikerül megmosolyogtatni valakit, megérte felkelni. Érthetetlen, hogy miért nem mosolyognak mindig az emberek, amikor ilyen szép világban élnek. Persze, az erdő sokkal szebb és zöldebb és virágosabb, meg élőbb, de a városok sem semmik.
Hamar terelődik gondolata a rántotta felé. El is felejti, hogy a virágokkal mit akart, hiszen valami új, valami érdekes került előtérbe. És felajánlja neki a férfi, hogy egyen belőle. Milyen kedves! Ha akad mellé evőeszköz, akkor mint az úri hölgyeknél szokás, azzal vesz belőle, nem zavartatva magát azzal, hogy az nem az ő villája. Apró darabkát lop csak és alaposan megnézi magának, mielőtt bekapná. Finom, de az eper sokkal finomabb. Az almához talán felérhet, ha nem olyan friss és zamatos már, de egész finom.*
-Ez nagyon finom.
*Lelkendezik, hangot is ad örömének, ám újabb terelődés a témában, hiszen a hegyes füleket csak most veszi alaposabban szemügyre. Elf? Akkor nem is elv? Biztos megint összekeverte.*
-Akkor te félember vagy?
*Kerekedik el apró szája, hiszen eddig látott már elfeket, olyan hegyes fülük volt, de mindig siettek. Igaz, hogy gyakrabban mosolyogtak és a zöldet is szeretik, de akkor sem tündérek. Főleg, hogy nagyon magasak. Nem annyira, mint az óriások. Legalábbis azt hallotta, hogy azok hatalmas nagyok. Lehet, hogy akkorák, hogy nem is férnek be a városba, azért nincsenek itt? Jaj, már megint elkalandozott, alig figyelve a férfira. De szerencsére időben kapcsol, hogy tudja, hogy a nevét kérdezte. Bár, előbb a másikét kéne valahogy megjegyezni gyorsan. Arde... Arden? Arven? Jaj, már megint!*
-Az én nevem Lisil. Illetve ez csak a becenevem, de szeretem csak ezt használni, mert az egész borzasztóan hosszú és biztosan elfelejtenéd, mire végigmondanám. Szóval csak így egyszerűen Lisil. Vagy Li, az még rövidebb. Te pedig Ard. Szólíthatlak Ardnak?
*Kérdi széles mosollyal. Ha sikerül kis tervecskéje, akkor nem is fog feltűnni a másiknak, hogy nem tudja a teljes nevét.
~Ard... Ard... Ezt csak meg tudod jegyezni!~ Már saját magát is koncentrációra kell ösztönözni, de ezt akkor sem fogja elfelejteni. Meg fogja jegyezni, és büszke lesz rá. Nagyon nem szeretné elfelejteni, mert akkor nem tudja majd, hogy hogyan hívhatja a férfit. Ard, ez meg fogja tenni. Olyan, mint az a fém fegyver, amit a lovagok használnak, a... Mi is? A kard. Csak ká nélkül. Ard.*