*Telnek múlnak az órák, ahogy az elf a különböző szövegeket, mágikus igéket bújja. Többnyire egyedül ül és bogarássza a könyveket, igyekszik emlékezetébe vésni az új ismereteket, persze ha nagyon elakadna, az idős mágushoz fordul segítségért.
Nem bánja, hogy a toronyban csend honol és nyugalom van. Azzal együtt, hogy bőven akad mire figyelni, amire figyelmét fókuszálhatja, így háborgó, kételyektől gyötört lelke kicsit csitul, és a károgó hang is fáradt varjúként hatja álomra a fejét odabent.
Már megtanult varázslatok fejbeli ismételgetése, az újak begyakorlása, és a következők előkészítése, a kemény szellemi munka minden erejét és figyelmét megköveteli a lánynak. Ez kellett neki, ez tesz most jót neki, akár egy terápia. A hím talán még jobban meg fogja gyűlölni, amiért folytatja a mágiatanulást, amiért továbbra is boszorkányságnak titulált praktikákat próbál elsajátítani. Azonban meghozott egy döntést, amit nem áll szándékában megmásítania. Még a hímért sem. Idefelé jövet már meg kellett állapítani ezt keserűen. Lett volna olyan idő, amikor rábólintott volna, hogy hagyja, amikor le lehetett volna beszélni, hogy csakis fegyverrel védje meg magát, és csakis a hagyományos módszerekkel gyógyítson, de már túllépett azon a ponton, hogy bármit megtenne. Majdnem bármit.
Szerencsére ezek a nyomasztó gondolatok most nem gyötrik, hiszen sokadjára próbálja memorizálni az újabb varázslathoz szükséges igét. A szöveg már megvan, ám a hangsúlyozás itt-ott még pontatlan, Elhaladtában az öreg mosolyogva, kedves hangon javít bele, s szolgál néhány ötlettel, hogyan tudná elkerülni a kisebb-nagyobb kiejtésbeli bakikat. A lán ezt hálásan fogadja, s mondottak alapján folytatja a gyakorlást. Nem könnyű, de biztosra veszi, hogy előbb vagy utóbb, de sikerülni fog. Ha más nem, konok makacssága ehhez jól jön, mert ha már a fejébe vette, hogy végigcsinálja, akkor végig is fogja csinálni, ha törik, ha szakad.*