*Éppen oda csúszik a szeme, amerre társa keze, így hát ő is ellenőrzi tarisznyája meglétét, de ő nem feltételez tolvajlást egyből ilyen stílusú helyekre érve, szóval különösebben nem izgul emiatt - de talán ő csinálja rosszul.
Ahogy odaérnek a kovácsműhely ajtajához, ő már el is majszolta cipóját a történtek hallgatása közben, s nyitja is ki az ajtót, előreengedve társát - már ha hagyja.
Nem régen van itt, de már többször járt erre, hisz ez az egyik őt, mely összeköti szeretett erdejét a várossal. Biccent a bent lévőknek egyszerűen, bár különösebben nem ismer senkit.*
- Aha! Szóval mindegyik tündér, értem. Nos, reménykedem benne, hogy valóban szerencsénk lesz!
*Csillan fel a szeme gyermeki hittel, ahogy lépdel mellette, egyenesen az ajtót megcélozva, hisz nem kovácsoltatni jöttek. De azért néha-néha rápillant a folyó munkára, szinte mellékesen, csupán érdeklődve.*
- Ó, azon nincs mit megbocsátani. Én sem tudok úgy bánni egy emberrel, mint népem egy tagjával. Utóbbit testvéremként, előbbit csak ismerősként kezelem. S nem is való nekünk az emberekkel való barátkozás - ők olyanok, amilyenek, és mi is, én utazó vagyok, vándorlok e földeken főleg, egyetlen otthonom az erdő, nem alakítok ki tartós kapcsolatokat. Miért fájdítanám szívemet a halandóság fájdalmával, látva, ahogy ők megöregednek és meghalnak?
*Nyilván egyetért ő is valamilyen szinten Alinarral, a különbség csupán annyi, hogy talán hősünk picivel nyájasabb, lágyszívűbb, könnyebben megszeret másokat, jöjjön az bárhonnan, de erős köteléket sosem hoz létre.*
- És, sajna, abban is igazad van, hogy nem szabad bennük bízni, de én megértem őket, náluk csak a nagyon szerencsések élik meg a 80-at, kik minden betegséget túléltek, de az ő életük se nevezhető gyakran annak, inkább csak vegetálnak. Nekik nincs hosszú idejük elméjükbe szívni a megfelelő erkölcsöt, szívük könnyebben eltérül talán.
*Látszik, hogy nem keveset agyalt már a témán, hát ilyen, ha valakinek sok ideje van.*
- Mondd, te hogy éled ezt meg? Te itt élsz közvet közelükben, milyen látni őket lassan elfonnyadni, s távozni e világról?
*Kérdez egyszerűen, továbbra is vigyorral az arcán, miközben kitárja az ajtót a műhely másik végében, nemsokára odaérnek az erdőhöz.*