//Második szál//
//Iliwary Pedricon//
- Igen, tudom, mire értetted. Ez egyszerű humor volt, apró, szelíd szarkazmus.
*Ennyit erről a kevésbé fontos dologról, a dialógus origója ugyanis a mágussal való története. Azonban még egy kérdés hátravan.*
- Nem, nem vagyok zsoldos. Azok mind mihaszna, léha, ocsmány emberek, tisztelet a kivételnek. Egyszerű harcos vagyok, aki magánemberek megbízásait teljesíti, legyen szó veszélyes szörnyek *mutat ezzel a szemén keresztülhúzódó mély vágásra*, avagy veszélyes egyének levadászására. Eddig csupán háromszor öltem értelmes élőlényt. Egyszer egy barbár horda leszámolásában segédkeztem, kint a pusztában, ahol egy lőtt sebemet ápolta egy kedves törzs, tőlük tudtam meg, hogy vérre szomjazó nomádok készülik megtámadni a tábort. Aztán megöltem az őrült mágust, és a segédjét. Ezeken felül az ellent inkább harcképtelenné, semmint életképtelenné tettem.
*Aztán jobban belegondol a történtekbe. Olyan rég történt már, és olyan ködösek az emlékei az akkor őt ért sokk miatt, hogy a részletekre nem emlékszik túlságosan. De most, hogy megerőlteti agyát, a legtöbb dolog beugrik neki.*
- Inkább részletesen elmesélem, hogy a kérdéseid ne maradjanak megválaszolatlanok. A történetet magát az előbb leegyszerűsítettem, pont ezért, mert nem akartam olyan sok kérdésre válaszolni. Ironikus, hogy a kérdéseidre azonban a még több kérdést szülő változat a válasz. *Mondja nyugodtan, majd sóhajt, és belekezd. Sokkal komolyabb, mint az előbb, most már nem veszi poénra a dolgokat.* - Ahogy hazafelé tartottam a piactérről, a fényűzés vidékén odaszaladt hozzám egy kisfiú. Azt mondta, a dadájára ráesett egy szekrény, segítsek neki. Én futottam, fene a jó szívem, egyenest a csapdába. A zár kattant mögöttem, de nem érdekelt, szaladt a fiú után. Aztán tompa csípést éreztem a nyakamnál, elsötétült minden, és a pincében ébredtem. Az a valaki, Fedas, azt hiszem, az volt az átkos neve, ott tornyosult fölöttem, szívénél furcsa mágikus körökkel, rajtam szintúgy ugyanezen dolgok voltam rám festve. Tőrhegyre szúrt egy emberi, a dada szívét, beleharapott, megette, majd még egyet harapott, és a megrágott falatot pedig velem etette meg. Azt mondta, hogy most már vértestvérek vagyunk, közös a szívünk, mely egyre dobban. Megvágta magát, majd engem, és a két seb között távozott belőlem a fiatalságom. Láttam őt fiatalodni, én viszont magam nem láttam, csupán egyre idősebbnek éreztem magam. Végül a halálfélelem kerített hatalmába, és az ebből fakadó hirtelen erőm lévén felpattantam, és leütöttem a fickót. Erre egy kövér nő lépett a szobába, sarlóval a kezében, és amíg vele foglalkoztam, Fedas eltűnt. Egy nyílvesszőt kaptam fel, és dárdaként dobtam a nő felé, akinek felkarcolta torkát, és elájult. Gondolom, ugyanaz a bénító méreg volt benne, mint amit én kaptam. Erre ért vissza a mágus, karddal a kezében. Felkaptam az egyik tőrt, amivel felszúrta a szívet, és egy másikat, ami szintén az asztalon hevert, és dulakodtunk, hosszasan, végül szíven szúrtam. Mielőtt elvágtam volna a torkát, azt hörögte, hogy ha megölöm, nem kapom vissza az elvesztett éveim soha. Nem értettem, azt hittem, egy félholt habogása, és a két szív közül, mely egyre dobbant, egy megállt. Ekkor a nő támadott rám, akit nem akartam megölni, lefegyvereztem, és nyakát szorításba fogtam, hogy elájuljon. Ekkor jelent meg a fiú, aki a hátam mögött elmondta, hogy bántak vele, és hogy ővele is ezt tették volna idősebb korában. Hirtelen harag fogott közre, és elroppantottam a nyakát. Végül megláttam magam egy vértócsában, akkor tudatosult bennem, hogy Fedas mit is mondott, kétségbeestem, mert rájöttem, hiba volt megölni. Végül némi dühöngés után felajánlottam a fiúnak, hogy jöjjön velem, aki velem is tartott, együtt éjszakáztunk a szegénynegyedben, majd másnak eltűnt. Semmit nem vitt el, csupán... Eltűnt. Azóta sem értem, de hát szabad ember, fiatal létére is, azt tesz, amit akar. Ez után nem sokkal tört ki az istenek háborúja, és az élőholtakkal való csatározások vége. Az pedig, hogy minket nem kerestek, és nem gyanúsítottak minket gyilkossággal, nagy eséllyel azért van, mivel alkonyatkor mentem be, és az éj leple alatt szöktünk ki. A többi kérdésedre válaszolva pedig; nem, csak kívülről öregedtem meg. A testem azóta is olyan mozgékony, akkora súlyt képes felemelni, mint eleddig. Gondolom a varázslatot még pont idejében szakítottam meg, mielőtt izmaim és elmém elérte volna. Gondolom. És igen, eltitkolom, van rá egy elég erős indokom. Nem akarok ugyanaz lenni, mint azelőtt voltam, mert azt a személyt csak gyűlölni tudták a városban.
*A lány talán erre is rákérdez, akkor újabb meseidő lesz, csak sokkal régebbről, még a családjában töltött évekről, arról, aminek köszönheti, hogy ő az Igaztalan, a jogfosztott örökös, akit becsaptak, bár önnön hibájából kerítették ebbe a csapdába. Is.*