//Hárman párban//
-Ne is említse azokat a szörnyű helyeket. Az nem árverés, hanem kínzás! Én... Én nem is értem, hogy engedhetik, hogy ilyen eseményeket szervezzenek.
*Ösztönösen karolja át magát, a fejét pedig hevesen megrázza. Sosem fogja megérteni az embereket, az ignoranciájukat a környezetükkel, állatokkal szemben. Hát nem látják, hogy a lovak szenvednek, ha kis helyre összezsúfolják őket ostorral és pálcával?*
-Értem én és tudom, hogy erre joggal lehet büszke. Félek, én pont az ellentéte vagyok, előbb tagadnának ki, minthogy külön elismerésben részesítsenek. Pedig nem vagyok mindig ilyen, higgye el, sokkal ügyesebb is szoktam lenni, csak ha zavarban vagyok, akkor a szokottnál is szerencsétlenebb vagyok.
*Márpedig oka akad, hogy zavarba jöjjön, nem is kevés, kész csoda és szerencse, hogy most kicsit helyrebillenni látszik.*
-Nem élnek annyira más életet, édesapám még most is vadászként dolgozik, erre nevel minket is, bár anyuka jobban örülne, ha inkább egész nap otthon ülnék, hogy kötögessek és varrjak.
*Halkan felkuncog az elképzelésre, teljesen idegennek és lehetetlennek tartja az ötletet, hogy ne foglalkozzon fegyverekkel. Egyszerűen imád az íjjal gyakorolni, bár tény, hogy akad még mit tanulnia, de így a jobb, legalább nem unalmasodik el a fegyverhasználat, mindig tanulhat valami újat, akárhányszor csak kezébe veszi nagybátyja keze munkáját.*
-Sajnos én már csak elbeszélésekből ismerem ezt a fajta életet, de egyáltalán nem idegen tőlem, mivel én is többre tartom az erdőt, mint a várost. Persze szeretek itt élni, annyi különös szerzettel találkozni, de mégis... Hiszen érti, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy az erdő egy teljesen más világ!
*Reménykedve pillant a férfira menet közben. Igen, ha valaki, hát akkor Daranel biztosan tudja és érti, hogy mi az, amit képtelen szavakba önteni.
Érdeklődve figyeli a történetet, annak ellenére, hogy szeret beszélni, nagyon jó és odaadó hallgatóságnak bizonyul, figyelme egy pillanatra sem lankad, még akkor sem, ahogy lelki szemei előtt próbálja elképzelni a férfit kisfiúként. Egy ember az elfek között... Nem lehetett könnyű, ha jellemző volt rájuk az elfek körében elterjedt sznobizmus és kirekesztés.*
-Nem, még soha, de minden bizonnyal csodálatos hely lehet. Olyan, ahol tiszta, gyémánt fényű patak csörgedez és a lombok sosem hullanak le, ahol elf és állat harmóniában él. Meseszép lehet!
*Rajongó tekintettel pillant fel az égre, maga sem érti, hogy miért. Már a puszta képzelet, hogy ilyen hely valóban létezhet, örömmel tölti el, olyan naggyal, hogy szinte túlcsordul. Talán kislányos ostobaság, amit fecseg, de olyan szívesen képzeli ilyennek.*
-Inkább amolyan csataló, legalábbis annak szánták volna, ha nem kislány. Így viszont kis csikóként kerülhetett hozzám, azóta bajlódunk egymással, de állíthatom, hogy napról napra jobb csapat vagyunk.
*Megcirógatja Lupo orrát, nyakát, sörényét, ujjai szórakozottan el is babrálnak egy tinccsel, amit a kanca szokott türelmével visel.
Dawn megrezzen, ahogy az ismerős hangot hallja, kissé rémülten fordul meg, tekintete Gilly arcára esik. Ennyit arról, hogy kicsit kettesben lehessen a férfival...*
-Ő a húgom, igen...
*Zavartan süti le a tekintetét, inkább Lupo felé fordul, láthatóan nagyon elmélyülten tanulmányoz valamit, ameddig a bemutatkozás és a röpke beszélgetés lezajlik. Jobb lesz nem közbeszólni, Gilly sokkal ügyesebb társaságban.*