*A fogadóból kilépve a már ismerős, esti Holdudvar tölti be látóhatárát. Ahogyan a nap lassan megy le, narancsos fényével bevilágítja az egész udvart, a kis, cirádás padot, Marcus Marra sírját, a fűvel benőtt, kövezett utat... És a tény, hogy ez éjszaka csak sokkal szebb ennél. Jó, persze Sitvia mindig is odavolt a természetért, de tény és való; ez a hely még egy olyan számára is szemet gyönyörködtető, akit nem foglalkoztat annyira a téma.
A lány meghatódottan felsóhajt, mire Resme halkan felmordul.*
- Rendben, rendben. Megyek már, főnökasszony. *Durcás arcot vág, de aztán elneveti magát. Resme az egyetlen, akivel igazán megértik egymást, ő az igazi barátja. És még csak azt sem tudja, milyen állatfajba tartozik... Érzi, ahogyan a hűvös levegő bizsergeti piszkos bőrét, kissé bele is borzong.* Grrr... *Sziszegi, és hátához nyúl, hogy elővegye a szőrös lepelt, Resme a fogaival belekapaszkodik, és készségesen segít kiráncigálni onnan.* Kösz. *Mosolyog, és belebújik a ruhadarabba, vigyázva, nehogy letarolja vele a kedvencét. Ezután a fejére veszi a csuklyát, ami mélyen az arcába nyúl. Resme úgy csavarodik a nyakára, mint valami sál, meleg teste finoman érinti Sitvia bőrét, és ez átjárja egész testét. A hideg időkben mindig így mennek, egymást felmelegítve, összebújva, mint két családtag.
A lány még körülnéz, hogy beteljen a látvánnyal, és egy kicsit túl sokáig ragad meg a szeme a növényeken, mert érzi, ahogyan a kicsi gyengéden a nyakába harap, jelezve, hogy menjen már.*
- Főnökasszony? Szolgálatára! *Vigyorog eltorzított hangon, majd sietve elhajt.*