//Tavaszünnep//
//Kora este, szép hely//
- Kész rejtély vagy számomra Rylissa: nem vagy már zsoldos, de nem tűnsz nekem igazán nemesasszonynak sem. Most meg váltig állítod, hogy lelkem üdvét sem tudod szolgálni: áruld el nekem, akkor mi vagy valójában? - *Semmilyen rosszindulat nincs a férfiben, élcelődik, s noha a lányt (elméletben) régről ismeri a múlt egy közös pontja okán, annak határait nem ismeri, hogy pimaszságban meddig mehet el. Elnézve a sötételfet, igen szembetűnő módon fogja ezt a tudtára adni. Vagy a torkának esik azzal a pengével amit az övébe tűzve hord hátul a derekán, vagy egyszerűn sarkon fordul és faképnél hagyja az arcátlan ex-zsoldost.
A másik pillantását egyébként állja, mi több, a zöld tüzű szemek még viszonozzák is azt az enyhén kihívó élt, amit Rylissa már nem egyszer használ ellene. Még akkor is, ha Khan nem igazán szokott hozzá ahhoz, hogy közben arról hallgasson referátumot, mi a nagy problémája az életben. Nem állítja, hogy nincsen igazság a lány szavaiban, de elismerni őket? Soha. És az igazságot az is színesíti, hogy általában véve nem bánja, amikor agyalágyultnak nézik. Versenyelőnyhöz juttatja, mert a korán ítélők leírják mint veszélytelen idiótát, akivel nem is érdemes számolni a továbbiakban. Ugyanezt a metódust alkalmazza gyakorta akkor is, ha fegyveres harcra kerül a sor, amit egyébként ki is hagyhatna. Komolyan csak addig a pontig veszi, amíg feltérképezi ellenfele képességeit, és ha nem esszenciálisan fontos a harc folytatása (mert például az életéért küzd), akkor annyiban is hagyja a dolgot. Az információ addigra már a birtokában van, semmi értelme a testét tovább kínozni.*
- Nem gondoltál azzal, hogy esetleg visszajáró lélek vagyok, aki siránkozni tér az élők közé? Amennyien szerettek vagy szeretnének most is annak tudni, nem lepne meg, ha kiderülne rólam, hogy valójában áttetsző is vagyok és a föld felett lebegek. - *A báty témáját érintve megadóan felemeli a kezeit. Rylissa igen erélyesen foglal állást abban, hogy nem akar senkit maga mellett segítségül.*
- És én nem is vontam kétségbe a képességeid, amelyek segítenének a megtalálásában. Bármilyenek is legyenek azok. Különben is, nekem is vannak értékeim és szeretem is gyűjteni őket. ¬- *Konkrétan arra gondol, hogy a segítség mint olyan a szótárában nem ismert fogalom, eltekintve attól az esettől, amikor fizetnek érte. A megfelelő aranymennyiség ellenében hajlandó ő bárminek nevezni a szolgálatait.*
- Őszintén kérdezed vagy most valami kedveset kellene mondanom, amivel megpróbálom tisztázni a félreértést? Te olyannak tűnsz nekem, aki az őszinteséget kedveli, úgyhogy… - *Megköszörüli a torkát.*
- Volna még mit csiszolnod a „nemeshölgyi” arculaton. Abban már egész jó vagy, hogy mindenre felkapd az orrod, de a sértéseket rosszul kezeled. Ne éreztesd ilyen látványosan, ha valakinek sértenek a szavai. - *Sétájuk közben megtorpan, hisz valósággal lesújtják Rylissa elutasító, rideg szavai a csóktagadásról.*
- Semmi esélyem nincsen hát rá, hogy az úrhölgy ajkainak érintését újra érezhessem? De érdekel, miért nem tette meg más sem eddig? Azt mondod „joggal”. Büdös talán a leheleted? - *Jelzi közben azt is, hogy a séta nincsen ellenére, nem akar ő egész álló éjjel a márványpadon ücsörögni. Mert hiába múlt télvíznek már ideje, az éjjelek még így kora tavasszal is igen csípősek tudnak lenni. És menetközben egyébként is mókásabb heveny szópárbajt űzni az „ellenféllel”.*