-Hire! Hirelian! Drága, egyetlen barátom! Az nem úgy volt, ahogy te azt elképzeled. Bódi! Bódi kezdte az egészet, mert nem tud veszíteni! Kártyáztunk, és vesztett, és sokat ígért, de nem akarta megadni. Hát mit kellett volna tennem? Hagytam, volna, hogy meglopjanak. Hiszen tudod hogy van ez! A pénz, az pénz. Csak abból élünk, mert ugye jók az erdő vadjai is, csak épp... Hire! Hirelian! *Brikkennek immáron a szuszogáshoz is alig marad levegője. A lovag a falhoz préseli őt páncéljával és még közelebb nyomul hozzá. Arcán semmi egyéb nem látszik, csak végtelen düh, meg egy adag fenyegetés.*
-Verekedni? Az ÉN sikátoromban? RÁuszítani az őrséget az ÉN lakomra? Széthordani az ÉN ingóságaimat? Elűzni az ÉN pártfogoltamat? *A fenyegetett már szuszogni sem tud, az arca egyre lilul.*
-Figyelsz RÁM? Azt kérdeztem figyelsz rám? *Hajol olyan közel arcával is, hogy csak milliméterek választják el ajkaikat. *Az alak erőtlenül bólint egyet.* -Én most bemegyek a fogadóba. Megkeresem szívem hölgyét, és eltöltök nála egy éjszakát. Mire holnap hajnalban hazaérek a sikátoromba, TE és a haverod odaállítotok nekem egy hordót és egy ruhakupacot, ami teljesen rüh és bolhamentes, különben végtagonként kell majd benneteket összerakni. Érthetően beszéltem? *Kérdezi, mire a másik gyorsan bólogatni kezd.* -Remek. *Lép hátra nagyokat fújtatva, még mindig fenyegető arccal.* -Én a helyedben belehúznék, mert már közel a hajnal. *Kacsint, és megvárja, hogy a figura elhúzza a csíkot. Még álldogál ott egy darabig, nagyokat lélegezve, aztán az udvaron álló hordó vizében lemossa az arcát, és ismét mosolyt öltve lép be a fogadóba, hogy megkeresse kedvenc pincérnőjét.*