//Louis - Oktató találkozó//
*A tündérlányka csendben figyel, tekintete a férfi mozdulatait követi, miközben a Nap lassan delelőre hág felettük, forró sugaraival cirógatva a kertet. A melegben lepkék kelnek táncra, kíváncsian röppennek közelebb, hogy megnézzék, mi készül birodalmukban, Amarisa pedig önkéntelen nyújtja feléjük kicsiny tenyerét. Az egyik tarkaszárnyú, óriási rovar pihenőhelyül is ereszkedik bőrére, szétterülő szárnyai a kislány karjára simulnak, aztán elcsitulnak ismét, s mintha csak egyek lennének, egyformán csendben, mozdulatlanul figyelnek tovább.
A fa engedelmesen, lassan hajlik meg Louis értő keze alatt, ahogy lassan megformálódik a hárfa. Amarisa ébenfekete szemei figyelnek, a kislány teste megfeszül a várakozástól, miközben pillantása óhatatlanul a ridegen villanó pengére tapad, mely lassan hasít az anyagba. Nyomán forgácsolódó fa hullik le, s indák, virágok, képek születnek.
Sebek. A fába vágott, nyers sebek.
Amarisa vállai észrevétlenül feszülnek meg. A fájdalom, mely hátába hasít éles és valós, szinte könnyeket csal a sötét szemekbe, a kislány mégis rezzenéstelenül ül, figyeli, miként születik a tarka minta. Ez csak emlék. Fantom kín, ami jelenét mérgezi. Nem ér annyit, hogy törődjön vele, hogy ismét könnyeket hullasson azért, ami elveszett. Attól úgyse változik meg, ami elmúlt, csupán a jelen lesz keserű.
A pillangó nyugtalanul rebben el kezéről, csupán érintése emléke marad meg a kislány bőrén. Amarisa nézi, kiismerhetetlen, üres tekintettel követi röptét, s utoljára még megfeszül. Aztán ismét ellazulnak, s kiürült tekintete a bárd felé fordul, a jelen felé. Mágia simítja végig érzékeit, láthatatlan ujjai cirógatják a kislány arcát. Amit eddig csak sejtett most már maga a Valóság. Mestere mágus, s a hárfa alighanem több lesz, mikor elkészül, mint puszta hangszer.*
~És ez zavar téged?~ *kérdezi magától, kiismerhetetlen nyugalommal pillantva önnön lelkének mélyére. Nem szereti a mágiát, a csalfa szemfényvesztést, mely elérhetetlen reményekbe ringatja a bolondokat, kik titkait kielégíthetetlenül űzik.
A zene azonban más. A zene megnyugtat és örömöt ad, egy olyan világba repíti a lelket, ahol rövid időre megpihenhet. Ez már önmagában is mágia, a legtisztább, legősibb formájában.
Így csak teszi, amit Louis mond, miközben a hárfa lassan elkészül. A fa engedelmeskedik a bárd tapasztalatának, a minták összeérnek, tarka, kacskaringós képpé olvasnak, s lassan egyre inkább hasonlítani kezd a hangszer arra, ami a tündérlány emlékeiben él. A vígan lobogó tűz hamvadni kezd, mire a férfi végez, s Amarisa felé nyújtja a hangszert.
Megilletődve, picit remegő kézzel veszi át. Nem nehéz, de azért érzi a hárfa súlyát, ahogy óvatosan megfogja, próbálgatja. Emlékszik még rá, hogyan fogta Bildon mester az övét, s ahogy lassan rátalál a mozdulatra, már nem is tűnik olyan idegennek a hangszer. Közben Louis szavain csüng, igyekszik mindent megérten és alaposan az emlékezetébe vésni, amit a bárd mond.
Mikor pedig elhallgat, fészkelődve keresi meg a legkényelmesebb helyet. Érzi a mágiát, ahogy ujjai a fához érnek, a lüktető életet a hangszerben, mely csak arra vár, hogy végre kiszabaduljon és szárnyra kaphasson. A várakozástól megremeg ő maga is, ujjait finoman érinti a húrokhoz. Nem próbál tervezni, hiszen úgy se tudja, mit is csinál, csak végig simít néhány húron, ujjai cirógatják a hangszert, ahogy a virágok szirmát szokta kinn a templomkertben.
A dallam halk és bizonytalan, idegenül is cseng kissé a kert csendjében, de az övé. Amarisa meglepetten húzza vissza a kezét, kérdőn nézve a bárdra, s ha helyeslést lát az arcán, halvány mosollyal érinti meg ismét a húrokat, miközben elengedi a gondolatokat, elengedi a józanészt, hogy szabadon szárnyalhasson minden, ami egész nap lapulva várta ezt a percet teste rejtekében.*