* Miután a fiatal elf a furcsa kijelentésre inkább nem kívánt tovább ismerkedni, így Louis befejezte vacsoráját, és kinézett magának egy ösvényt. Volt egy két hely, ahol majdnem elgáncsolták a gallyak, vagy épp saját lába, mert beakadt, de sikeresen megoldotta. Ahogy közeledett a Holdudvar felé, ismerős illat ütötte meg az orrát. Először csak az ugrott be hogy ez bizony étel, majd mintha valami hívta volna. Mélyen. Belül. Karja akaratlanul is haloványan felparázslik egy-egy pillanatra, mintha a mágia áramlásának lassú hullámaira válaszolva lüktetésbe kezdett volna. Egy különös helyre vezeti ez a hívó jel. Egy sírkőhöz, melyen halovány derengéssel látható egy dalnok arcképe, s alatta hogy ki is volt ő. A bárd letérdepel, s a sírt kezdi vizsgálni. *
"... szóval... sorstárs mi... de vajon miért vezetett ide a manna?... "
* Elmélkedése alatt akaratlanul is tenyerét a sírkőre teszi. Hosszan gondolkodik. Szemeit behunyja, s próbál a jelekből összerakni valamit.*
"... talán a nyomdokaiba kellene lépnem? Áh... sok tőlem ügyesebb bárd van minden bizonnyal erre... de egy próbát azért megér..."
* Miután dűlőre jutott, körbe tekint, de egyelőre nem lát senkit. Dalra fogja kellemes és erőteljes baritonját, melyet most lágyan zendít meg. *
- Jeledre választ vársz,
Eljöttem hát,
S kit hantod mellett látsz,
Nem vár mást
Mint útmutatást, miként végezzem dolgom,
Napom legyen e a zene, vagy inkább a Holdom,
Tanácsért várva a kékfényűt nézem,
S eltölt az érzéssel, érzem, egészen,
Hogy merjek előállni öröklött tudással,
S meséljek hangszerrel, mit más csak szóval.
Remélem jól teszem, hogy erre vetemedem,
S próbálok lépdelni nyomdokodon, lépteden. -
* Letérdelve leporolja a sírt, és elhatározza magában hogy minden nap ki fog ide jönni egy kicsit. *