*Nem.. nem.. nem, kizárt. Még mindig nem tudja felfogni, az, hogy elfelejtse pedig ellenkezik eszméivel. Egyszerűen nem bírja tovább, szédül, vagyis kívülről úgy látszik, az egyenes járás ugyanis nehezen megy neki, de igazából csak millió és ezer gondolat, gyász, fájdalom, bűntudat környékezi elméjét - ennyi mindent egyszerre pedig egy elfnek is elég nehéz elviselni. Fel kell dolgoznia, na de hogyan? Mikor, miképpen? Ötlete sincs már erre, csak kóvályog inkább, minél inkább olyan helyeken, ahol nagy a tömeg. Nem akarja, hogy Zetriat utána fusson, szíve-lelke húzná ki magát az ügyből, lépne az ön-megbocsájtás útjára, de e fürge láb már más utat jelölt ki magának, ami bizony hosszabb, és keservesebb. És most menekül, de mi elől? Ő maga sincs vele tisztában, menekül 'testvérei', Zetriat és Geradras elől, kikről már úgy tartja, nem is igazán a rokonai - hiszen elfeledték az igazi nagy tünde gondolatokat, a bölcsességet.* " Bosszúállás? Ó, a gyorsan élők olyanokká tették őket, mint saját maguk. " *Nyavalyog magában eképpen panaszosan, s bizony a sort még hosszan folytatni lehetne, ám ha minden egyes felmerülő szót, mely ez ifjú elf fejében megfordul, leírnánk, sokáig ülnénk itt - és nagy részét fel se foghatnánk.
Mit mondanának erre az Otthonfa bölcsei? Minden bizonyára azt, hogy elfelejteni, honnan jöttünk, rtika nagy badarság, hiszen minden léptünket az határozza meg, ezzel ellenkezni pedig olyan, mintha a harkály a sivatagba költözne, és ott szeretne megélni. Nem tud, mivel nem ahhoz kapta az adottságait, valaki más életét akarja élni, nem tudja elfogadni, hogy ő egy harkály, és ezzel jár néhány dolog. Előny, hátrány, kötelezettség, elvárás.* "Az elf maradjon elf, ha gnómok, ha emberek, de még ha orkok közé kerül, akkor is.
Léptei végül a Holdudvarhoz vezetik, talán a helyszín némileg meg tudja nyugtatni, azt reméli, a béke, mely itt uralkodik, átragad rá, és elindulhat az ő 'meséjében' egy újabb szál - ami ki tudja még, hogy pontosan mit fog hozni. Körülnézve biccent annak, aki itt van, és hajlandó rá figyelne, tekintete pedig egy érdekes, sebhelyes arcú férfin állapodik meg, aki éppen olvas - szép az, ha valaki ismeri a betűk tudományát, az meg még inkább, ha ebben a világban olvas is, felvilágosult, és van egy saját világképe.* "Igen, beszélgetés! Ez kell nekem, egy eszmecsere egy ilyen érdekesnek tűnő férfival majd elcsendesít, és új gondolatot ültet fejembe. " *Zárja le a koponyájában zajló harcokat - mit harcokat, háborúkat! - és könnyed léptei a sírhoz indulnak, ahol a férfi pihen a könyvecskéjével. Ahogy közel ér, kezét intésre emeli, majd átveti mellkasa előtt, hogy enyhén főt hajtson. * - Üdvözletem, Uram! *Köszön magához képest igencsak egyszerűen - nem akarja hosszú, rébuszos köszöntésével elijeszteni magától az illetőt -, és kíváncsi tekintettel kér engedélyt, hogy letelepedhessen mellé. * - Honnan jöttél? Ritka erre, ki kezében kés vagy kapa helyett könyvet szorongat - s a látvány tetszetős, nem veszett még ki e széles nagy városból a kultúra. *Majdnem kimondta, hogy a gyorsan élőkből, vagyis az ő szótárában az emberekből, de ez talán sértő lehetett volna az idegen számára. * - Nevem Ardrian, és a messzi, faruardi erdők büszke fia vagyok! *Hajol meg újra egy picit, aztán elhelyezkedik kényelmesen a férfi mellett, egy kicsit még a sírra bámulva.*