Arthenior - Holdudvar
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Pegazus fogadó (új)
HoldudvarArthenior közelében (új)
<< Előző oldal - Mostani oldal: 120 (2381. - 2389. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:

2389. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-23 18:54:18
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*Minden zsigere, minden porcikája, minden idegszála elkerülné, ami most jön. Az, hogy tétlen marad, szembemegy mindennel, ami eddig oly természetes volt neki mint a lélegzés. Ortas hangja csitítja egyedül a lelkében ezt a vergődést és az elszántsága. Tekintete mégis szégyellősen rebben félre, ahogy megérintik. Reszket. Minden ízében reszket. Nem a félelemtől. Tőle nem fél. Már nem. A hideg és az ösztönszinten benne feszülő pánik futja el jellegzetes mintájával a bőrét, ahogy a ruha lecsúszik a vállairól.
Pillantása félszegen követi az irányt, melyet Ortas ujja mutat. A hold sápatag korongja ekkor bukkan fel a házak tetejénél. Fénye lassan csorog végig a cserepeken. Mintha az idő külön nekik tartaná fenn ezt a szegletet. Az éj fakó-fehér éke fenségesen emelkedik fekete trónusára az égen. Ennek ellenére fel sem merül benne, hogy állítása meginogna. Hiszen ki mondaná meg, hogy írható le egy szív vagy a szentélye? Ha Artheniort, a kontinenst, a világot ragyogja be, attól még kitöltheti az ő mellkasát is. Maradéktalanul. Teljes egészében. Ortas viszont mintha nem látná az égen. Bár amikor reá pillant, hunyt szemmel ül előtte. Kaiyko halovány bőre szinte világít ebben a fényben. Ortas pedig ott ül, épp az ő árnyékában. Olybá tűnik, bármennyire is csenevész a Csontvető, árnyékát mintha Ortasra öntötték volna.
Ahogy a nevét kimondja... Szótagolva, ahogy csak névadója, a nomád veterán szokta. A yadanok nyelvén jelentéssel bíró tagokat. Kallan sajátos szójátéka, a nomád nép sokjelentésű, színes kifejezéseinek köszönhetően. Rengetegszer elmesélte, hogyan nevezte el őt. De mindig kicsit másképp. Mindig kissé ahhoz igazítva a jelentést, amit a mese épp aktuális oka tanulságként megkívánt. Az erejét hangsúlyozva, a csodákra jellemző törékenységet vagy a mélységét. A túlélés terhét; az észrevétlen munkáló erőket, melyektől minden élő függ, s melyeket megszokván már oly természetesnek veszünk, hogy még a gondolat is átsiklik rajtuk; a végtelenben tükröződő jelent.
Olyan régóta volt már senki, olyan régóta volt már csupán Csontvető, hogy a kimondott szó szinte újrakereszteli. Sóhajtva húzza össze magán a tunikát. Még nem tudja hová tenni az érzést. Ortas pedig ismét adna. Ezúttal nem ellenkezik. Olyan ez, mint a víz. Emelhetsz elé gátat, de úgyis megtalálja az útját.
A kérdésre zavartan rebben meg Kaiyko szemöldöke. ~De hisz mindegyik csont, nem csak Vogari...~ Válaszra nyíló ajkai azonban visszazáródnak, amint kissé átértelmezi Ortas szavait.*
- Miután meghaltam *kezdi csendesen és közelebb húzódik a tűzhöz* -, egy darabig csak céltalanul bolyongtam. Akkor találtam rá a jóscsontokra. Olyanok lettek nekem, mint egy horgony, ami a világhoz köt. Vogari a békém. Mert nincs más. Csont, igen. Egy régi történet egy darabja. Valaki ujjperceinek egyike, akinek a meséje itt suttog a fülemben, de túl távoli, túl halk, hogy értsem.


2388. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-19 20:34:10
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*A végén már majdnem feladja, sötét ráncaiba bekúsznak az árnyak, s csak egyetlen vöröslő szeme villog az éjszakában. Csalódna kellett. Ismét. A pillanatot elkönyveli magában, s apránként raktározza elméjében, hogy később ebből táplálkozhasson. Pedig az idő már közel, oly közel volt, talán csak egy kósza gondolat foszlányra. Fokozatosan engedő kezéből lassan csúszik ki a tunika széle, nem rángatja, nem cibálja, elméjében már távoli tájakon jár, s rója céltalan vándorútját, melynek végén egyszer majd megpihen. A sarló persze végig fenn, nem ereszti lejjebb, minden meggondolatlanságot torolni akar, de a lány nem ilyen. Fakó szemeibe csillogás vegyül, ez tisztán látható a halványan pislákoló tűz fényénél is, s mikor már az első megfestett koromcsík is elmosódni látszik, csak akkor enyhül a tekintete. Az ölelésre széttárja kezeit, elengedve a ruhát, nehogy sarló éle, vagy kérges tenyere sértse a testet, mi hirtelen hozzásimul. Furcsa érzés járja át, mit a meglepetésként definiál, mert Ortast meglepi a lány reakciója, s korábbi haragja bár élénken él, de veszni hagyja, a pillanat többet ér egy kósza morgásnál. Nem szorítja és nem öleli vissza, a tűz majdnem kihunyt, de nem is löki el, inkább csak szabad kezével emeli meg kissé az állát, ha van rá lehetősége. A szemekbe akar nézni, azokba a szelíd, kissé ijedt és könnyes szemekbe.*
- Ne félj. Ne pazarolj rám könnyeket. Túl értékesek. Bizony azok, emberek lánya. *Komoran bólogat, miközben a lány szemébe néz, ismét érzések ragadják magukkal, de legyűri azokat. A harag már madárszárnyakon tovaszáll, persze nem túl messzire, béklyók tartják fogva. Kissé hátrébb ül, s hidegen bólint mikor a segítségét kérik, ezúttal önként. Így már más a történet, s esze ágában sincs elmenni. A sarló marad, ezúttal veszélyes távolságon kívül, bár bármikor odakerülhet ismét. Másik kezével, aprót simít a lány arcán, hogy a korom ismét megfelelő alakot öltsön a könnyek után. A szegycsontnál kezdi, csak néhány ujjával összefogva a mívesen szegett szegélyt, hogy apró mozdulattal fejtse lejjebb. Nem időzik túl sokat, nem szemlélődni akar, így a váll hamar szabadul. Egy kézzel a művelet bonyolultabb, de Ortas kitartó, s a másik oldalt ehhez hasonlóan vetkezteti le. Amint a tunika a váll alá ér, gyakorlatilag magától omlik lejjebb, egészen a mezítelen derékon állapodik meg. A lány immár fedetlen felsőtesttel ül előtte. Maga sem tudja miért, de mondania kell valamit:*
- Látod? Nem bántalak. Ne szégyelld... előttem nem kell. *Mély ugyan, de hangja halkabb, mint a szokásos, megadja a tiszteletet a változó akaratnak és a hűségnek. Ismét eltekint a lány mellett, s a házak tetejénél véli sejteni, mit annyira várt már. Kezével a lány mellett mutat el a házak felé:*
- Én nem látok semmit. Ugye te sem? *Hangja érdekes módon elégedett.* Vaksötét az éjszaka, az a néhány csillag nem ad elég fényt... valami hiányzik... valami, ami talán... *Hirtelen pillanat vissza a lányra, s lassan a sarlót felemelve vonja meg a vállát.*
- Most eldől... *Lassan hunyja le a szemét, de előbb a lány vállát fogja meg, hogy érezze. Hogy miért nem használja az ébent? Igazából ezt ő sem tudja. Talán a saját érzéseiben, melyekről nem is tudott, valahogy mindig jobban bízott. A derengés kezdetekor még hideg az arca, mint a jég, ezt a tűz mellett, a lány is láthatja. Aztán a derengésből lassan apró félkör lesz, hogy aztán világos és fényes ragyogássá váljon. A szeme továbbra is csukva, de szájában apró mosoly játszik, öröm ráncai vegyülnek a gondterhes árkok mellé.*
- Tudtam. Hát te vagy az, tényleg! *Suttogja csendesen, együtt a fák között megbúvó széllel.*
- Ka-i-yko... Kaiyko... *szótagolja mosolyogva.* Tudom a neved és fontos nekem, bizony nagyon fontos. *Szemét még mindig zárva tartja, mert elvesz a ragyogásban, mi a lány testéből árad.*
- Elvettem tőled az egyik legértékesebbet, s te a holddal pótoltad. Most én jövök. *Szorítja mellkasára a kezét. Szemeit lassan ismét kinyitja, szelíden tekint a lány szemébe, miközben a tunikát apránként segíti vissza vállára, majd mellkasán összehúzza.*
- Nekem kell adnom, neked. Így üzlet az üzlet. *Göcög fel magában, most valóban boldogan.* Nekem kell adnom, neked. Mondd, Kaiyko, Vogari miért csont? *Kérdezi érdeklődő tekintettel, s kissé hevesebb légzéssel. Nem vallaná be, de az imént történtek felkorbácsolták érzéseit, azokat, melyek tudomása szerint már nagyon régóta nem is léteztek.*


2387. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-16 22:05:41
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*Ellentart, de nem esik kétségbe. Húzódik a sarló éle elől, amennyire tud. Ez a lobbanó harag valamiképp, valami különös módon mintha megnyugtatná. Ortas szavai szégyenkezésbe fojtják a feltételezést, ami megingatta, s mikor kimondja ami az imént az ő fejében visszhangzott... "ugyanolyan, mint mindenki...". Izmaikban a feszülés szinte egyszerre old. Már nem tart ellen. Torkába szorongató gombóc ékelődik, s érzi, ahogy kibuggyanó könnyei végigszaladnak az arcán. Ortas kiáltására rászorítja a tenyerét, aztán csak átöleli szó nélkül, míg hangjára talál. Nem akarja, hogy mindez elvesszen, hogy eltűnjön, mint a hold vetette árnyékok reggelre. Az egész világon ő, Ortas az egyetlen ismerős dolog a számára. Egy hozzá hasonló kő egy fekete kút legmélyén. De hiába van így, akkor is béklyóban érzi magát saját korlátaiban.*
- Segíts *kéri szégyellősen, ahogy lesütött szemmel hátrébb húzódik. Leereszti a kezeit és veszteg marad, de ő maga nem tudná megtenni. Egész életében elrebbent az érintés elől, még a pillantásokat is nehezen viselte. Ezért is burkolózott jelentéktelenségbe mindig a legtöbbek előtt. Bár semmivé lehetne most is, bár lehetne csupán sejtelmes fény, mint a csillagok.*


2386. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-16 20:24:19
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*A vöröslő szempár beszélgetésük óta, talán először, de dühösen villan meg. Nem teljesíti a kérést, ellentmondanak Ortasnak, pedig mindjárt itt az idő. ~ Látnom kell! ~ *
- Mit csinálsz, emberek lánya?! Ne... ne merj... *Hatalmasat sóhajt, s igyekszik nyugalmat erőltetnie magára, persze az immár lány nyaka felé mutató sarló másról árulkodik, ahogy a nyélen megfeszülő ujjakból kisajtolódott vér is, ujjbegyei hófehéren izzanak a sötétben. Szabad kezével megragadja a tunikát, de egyelőre még nem tesz semmit, akarja, hogy a lány önként cselekedjen, ha erőszakkal tépi le róla, semmi értelme.*
- Muszáj látnom... muszáj, bizony. *Félreértik, mindig félreértik, s ez dühössé teszi őt. Hát nem válaszolt a kérdésekre? Hát nem ment bele a játékba? Még álmában is bizonygatta szándékát, s hogy jelenleg hosszú életében először érzi, hogy jó helyen van. Görcsösen szorítja a tunika szélét keze, de még mindig nem tesz semmit. Idegesen tekint fel a lány feje mellett a sötétlő égboltra, s szemével keres, kutat. Penge vékony ajkai egy leheletnyit nyílnak, s ínyéről felhúzódnak, mélyről törő morgás érkezik válaszul, a lány ellenkezésére.*
- Nem akarom az ébent használni! Nem, nem, nem akarom. NEM!! *Lassan vonja magához a lányt, ha nem ellenkezik jobban, erre biztosítékul a sarlón megtörő fény szolgálhat. Ortas erős, erősebb, mint az átlag, az élet tette azzá ami, még nem enged ösztöneinek, csak félig, de bármi megtörténhet. A mozdulat sikerességétől függően oly közelről néz a lány szemébe, hogy az elmerülhet a vörösben és a fakóban egyaránt, kitöltheti látóterét, ahogy hallgathatja a sziszegő hangokat, s érezheti langyos erdei leheletét.*
- Csak... látnom... kell, nem rád... vagyok kíváncsi! *Veti ki a szavakat, mint kaptár a darazsakat, ezúttal már képtelen szelíd lenni. Erővel hunyja le szemét, hogy a lány ne lássa az izzó vöröset.*
- Nem... bízol bennem. Ugyanolyan vagy, mint más, ugyanolyan, mint mindenki... ugyanolyan. *Keze kissé ernyed a ruhán, ha Csontvető akarja, kihasználhatja a pillanatot, mert Ortas utoljára még enged. Persze másképp is dönthet, de ez már az oly fontos bizalom kérdése.*
- Ha akarsz, elmehetsz. Itt hagyhatsz, mint mindenki. Mint feleség az urát, mint gyermek az apját, mint háziúr ölebét. Itt hagyhatsz, hát menj. AKKOR MENJ!! *Előbbi szavai csak csörgedeznek, szinte némán, mint a hegyi patak, utolsó szavait viszont már üvölti az éjszakába, fejét hátravetve. Néhány néma perc múlva, vélhetően a lány ijedtséggel vegyített szelíd arcára nézve, csendesen mondja:*
- Van titkom, melyről eddig nem tudtam. *Vonja meg vállát.* Legalábbis azt hiszem. Felejtsd el érzéseid, felejts el mindent, mi szégyened okozhatja, vetkőzd le gátlásaiddal együtt ruhád, te lány. Utoljára kínálom a bizalom ajándékát, aztán már késő lesz, örökre elveszik. Csak... csak ez az egy éjszaka van, mit az alkalomra szánhatok, mi kapcsán eldöntöm mit adhatok. De ehhez már ismerned kell. Vess számot az eddigiek, az álomképek alapján! Vajon méltó vagyok-e bizalmadra, vagy sem. *Szorítása már érintéssé szelídül csupán, de még rajta van a tunikán, egy újabb lehetőség, ha a lány az előzővel nem élt, bár a sarló még mindig fent, de Ortas immár a lassan érkező holdat fürkészi, csillagok között kutató tekintetével. Házak teteje felett, kormos kémények és kósza felhők rejtekében. A lánynak kell eldöntenie, ő nem dönthet helyette, arca nem árul el semmit, a vöröslő izzás, a távolodó arccal együtt enyhül.*


2385. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-16 19:20:05
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*A nyelvén van a válasz, de inkább hallgat. Csupán apró mosoly suhan át a szája szegletén, ahogy Ortas nevet. Ezért készséggel feladja igazát. Ám a békét nem veheti meg ennyin. Valahogy minden kezd elmerülni abban a feketeségben, mely a nappalt váltja. Ő is kész alámerülni, s ahogy az efféle elhatározással az ember nagy levetőt véve bátran áll elébe elhatározásának, a mersz őnála is kitart. Kitart bizony addig a nagyon-nagyon hosszú pillanatig. S mikor az elhatározás levegője elfogy, a mersz is úgy oldódik fel, ahogy az idő múlásával vegyül. A hideg egyre inkább hozzá férkőzik, s mintha az álom csak most kezdene oszlani a szeméről, a realitások élet fennek Ortas hangjába. Ahogy a kéz a tunikájához ér, elhúzódik, s ösztönösen szorosra vonja magán a ruhát. Bizalmatlanság ébredezik benne, és félsz is. Nem érti a másik szándékait, s talán most először Ortas is csak olyan előtte, mint bárki más. Hirtelen ismét egyedül van és figyelme a másiknak feszül, mint valami... valami szilárd és kézzelfogható, ami távol tudja tartani.*
- Hogy láss, csak nyisd rám a szemed, Ortas *mondja csendes határozottsággal.* - Nem kell hozzá semmi más.
*A kétségek egyre hangosabb suttogásba kezdenek. Minden elhangzott szót előcitálnak, megforgatják őket, s baljós hangsúlyokkal telve mondják fel őket újra. Össze van zavarodva. Egyszerre kétféle dolgot súgnak a megérzései. Egyet a belső hangja, egyet a józan esze, s fogalma sincs, melyiknek kéne hinnie.*


2384. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-12 22:31:41
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*S az éj jő, mint szelíden szárnyaló madár az égen. Szárnyait kitárja, lomhán, de valahogy nem pöffeszkedőn. Helyet hagy az apró fényfoltoknak, hadd sziporkázzanak. A páros immár koromsötétben ül egymás mellett, csak olykor vetődik rájuk egy-egy lobogó láng fénye, hogy narancsban izzon fel a két arc, s a két test. Néha egymáshoz is érhetnek, Ortas ilyenkor nem borzong. Természetes a lány közelsége, ahogy az is, hogy itt van, de talán most jön el az idő. Miközben Csontvető beszél, lassan feltápászkodik, hogy egy vaskosabb tuskó szerű fát keressen, persze közben figyel, el sem szalasztana egy mondatot, egy szótagot sem ebből a csengő, mégis lágy zenéből. Tétován áll, kissé tanácstalanul néz, majd az ében segít látni, legalábbis azt gondolja:*
- Elmondtam volna? *Ismétli meg a kérdést révetegen.* Úgy érzem tartozom vele, Ortas tartozik... tartozik... *Most először érzi a nevek hiányát, most először érez késztetést arra, hogy megtudhassa, jóllehet jelentősége nincs számára, valahogy mégis egy rész, mi még ismeretlen számára.*
- Úgy éreztem tartozom vele, valamiért úgy éreztem. *Vonja meg a sötétben vállát, visszakozik, maga sem érti miért, nem kérdezi meg. Elindul egy irányba, s a sötétben tekint körbe, míg egy megfelelő tuskót nem talál. Eddig észre sem vette, hogy a sarló ott feszül kezében, most kissé nehézkes felvenni a fadarabot, de megoldja, s a tűz mellé helyezi, közvetlenül a lány elé. Majd ismét leül, mellé, s arcát figyeli, ezúttal nem érinti, bár vágyat érez rá, mint akkor a pusztában, megfestett ráncokkal arcukon, beleveszve a végtelenbe. Egy pillanatra mélyen felkuncog, bár tekintetére ez sem ül ki.*
- Amitől elfele haladok? Mégis mindig magam előtt látom, az hogy lehet, Csontvető, na hogy? *Rövid ideig tart a nevetés, nem tartja Csontvetőt naivnak, csak van életfilozófia, melyet jelenleg nem tud, vagy nem akar követni. Ortas a pillanatnak él, a pillanatok alatt megélt érzelmeknek, ezért túlzó a Düh, s ezért a hirtelen harag. Mert maga előtt látja, s nem engedi el. Kíváncsian fürkészi a lányt, s tekintetében próbál olvasni.*
- Ne félj, már nem kell! Már nemsokára vége. *Mondja halkan, de az izzó szempár ében és vörös fúrja magát a fakókba. Szeme sarkából azonban észlel valamit, s horkanva kapja oda a fejét, talán Csontvető gondolatával egy időben, sötéten mondja ki a szót:*
- Mindjárt. *Majd visszanéz a lányra, miközben fogást vált a sarlón, s szabad bal karját megfeszíti:*
- Mondd, merre visz az utad, emberek lánya? Tartok tőle, hogy másfelé. *Kérdezi halkan és mélyen, miközben fél szemmel a háztetők felett néz el, s a sarló lassan leheletnyit megemelkedik kezében. Utolsó pillanatok egyike, melyet még ebben a formában együtt tölthetnek, a szenvtelen tekintet immár szótlan a láthatárt, s a lányt fürkészi, nyelvével ajkát nedvesíti meg, majd bal keze mutatóujja Csontvető tunikájának szélével játszik:*
- Erre... nem lesz szükséged. *Jegyzi meg, majd testével elfordulva két hasábot rak a tűzre, hogy melegebb legyen, de tekintetét nem veszi le a lányról, mindkét keze készenlétben, talán túl közel.*
- Látnom kell, miközben megtörténik... igaz valód, külcsín nélkül. *Bár mutatna valami érzelmet, de az apró szembogár nem szűkül, ahogy a légzés sem gyorsul, egyszerű kijelentés ez így. Túl egyszerű.*


2383. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-10 18:14:12
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*Egy pillanatra elgondolkodik. Talán az a titok már elmondatott? Kissé összébb szűkülnek a szemei, ahogy ismeretségük történéseit végigfuttatja a fejében, de nem leli nyomát.*
- Megegyeztünk, amiben megegyeztünk *ismétli.* - Hogy kiadd a titkot, nem volt az alkunk része. Csak egy kérés. Tőlem, hozzád. Nem tartozol vele egyáltalán.
*A leginkább ilyenkor kedves neki Ortas. Akkor is, ha tudja, mi az, ami vörösen izzik ott a szeme mögött... mindig. Ilyenkor, amikor a közelébe húzódik, mint egy rossz sorsú kutya, aki még emlékszik jóra, de túl sok minden másra is, amit az élet azután hozott. Nem bánja, ha vállára hajtja busa fejét. Csak óvatosan, épp csak.
Figyeli, ahogy Ortas megfesti az arcát korommal, aztán felé fordul. Sejti, mit szeretne, s valahogy jó visszagondolni arra az álomra. Kortalanná öregbíti az ismeretségüket. Az életben pedig, az ismerős dolgok értéke mind csak mind drágább lesz mindenkinek. Így van ez.
Halovány kis mosollyal enged utat Ortas szándékának. Hallgatja a mély, suttogó hangot, amit karcossága ellenére is kellemesnek talál.
A tekintet az ég felé fordul, s a három szó várakozást feszít a levegőbe, a Csontvető bőre alá feszült borzongás szalad. Pillantása a sarlóért nyúló kézre rebben, de nem mozdul. Csak jobbja markol idegesen a jóscsontok tasakjára. Ahogy szorítja, ujjai kitapintják az ismerős formát: Sihon.*
- Nem a kilincs a lényeg *szólal meg kissé rekedten.* - Sem a zár vagy a lakatok vagy ajtó. *Nyel egyet, míg a sarló élét elengedi a tekintete, s Ortas vonásaira emelkedik ismét.* - Csak az lehet mögötted, amitől elfelé halad az utad.
*Nem tudja, mi fog történni. Nem tudhatja. Csak azt érzi, hogy a jóscsontok sugallata most tiszta. Nem zagyva szűkölés egy békétlen, megrabolt torzó fájdalmáról.
Egészen idáig futott. Futott a halál elől. Mert oly nagyon küzd benne az élet utáni vágy, hogy e menekülés egészen uralma alá hajtotta. De a félelem olyan kolonc, mint a toklász. Meg kell állni, lebontani magunkról, hogy szabadulhassunk tőle. Legyen úgy. Legyen, mint lennie kell. Ez az a perc, amikor meg kell állnia, hogy a következő lépését egy új úton tehesse meg. Ortast nézi. Most is pont ugyanazt érzi, mint mikor a feje a vállán pihent. Nem bánja, ha őt látja utolsónak. Jó volna... Máskor jobb, de így is kiegyezik. Valamiért mégis felemeli a tekintetét az égre, melyet Ortas is figyel.*
~Mindjárt...~


2382. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-07 00:39:23
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*Arcára úgy kúszik az érzelemmentesség, mint lassú jégvirág fejlődik az ablak üvegének sarkában. Sokat nem változott, korábban is ilyen volt, azonban most a néha feltűnő finomabb vonások is a háttérbe szorulnak. Ortas ismét Ortas, bár erről nem a lány tehet. Szótlan figyeli, ahogy lassan elrakja az utolsó csontot is, szigorú tekintete minden mozdulatot kísér, nem kíván közbeavatkozni, jóllehet a kezet megérintené, mégsem teszi. Némán ízleli a csendet, minden pillanatát, minden láthatatlan rezdülését. Válaszra vár, de mégsem. Tenne valamit, de mégsem, még mindig hezitál. Pedig vele szemközt, ugyanaz az anyag, ugyanaz a szív, ugyanaz a borzongó bőr, bár Ortas nem borzong, csak figyel és vár.*
- Megegyeztünk, úgy bizony. S, titkot kértél tőlem, melyet nem tudtam megadni. Vagy már megadtam talán, Csontvető? *Nem számonkérő és nem cinikus. Egyszerű és határozott, mint, aki úgy érzi mégis tartozik, annak ellenére, hogy ellenkezőjéről biztosítják. Ortas nem szeret tartozni, ezért sem kér sosem. _Az_ egy különleges alkalom volt, egy különleges személynek.*
- A társaságomat? *Kíváncsian húzza fel szemöldökét, arca még mindig nem mond semmit. De aztán lassan feláll, s átül Csontvető mellé. Nem szorosan, de ha a lány hagyja, olykor hozzá érhet. Nem fűti szenvedély, csak az emlékek rabja. Mert a pillanat közel, ez nyilvánvalóan a fekete égre van festve. Aztán mégis a lány vállára hatja fejét, csak kissé, nem nehezedik rá, s nem horkan fel, ha Csontvető mégis elhúzódik. A hideg tekintet most a távolba réved, s azt próbálja látni, mit a fakó szemek láthatnak talán.*
- De igen... *Mondja csendesen.* Ez... jó. *Miért is tagadná? Mi értelme volna? Vannak nyilvánvaló dolgok, melyeknek elrejtése egyrészt nem lehetséges, másrészt felesleges. Persze Ortas esetében a jelen pillanatai vajmi kevesek, mert sokszor a múltban él. De ezt a lány is tudja.*
- Segítek neked. *Mondja halkan, a tűzön merengve, majd összeszedi és kiszakítja magát a kellemesből, s dob a tűzre néhány hasábot. A széle már parázslik, néhány izzó fadarab kihunyni látszik, s hamuba gyűl. Ültében ujját mártja bele, s saját arcát festi be korommal. Jelentőségteljesen fordul Csontvető felé, s kormos ujját feltartja.*
- Emlékek. *Suttogja csendesen, de most nem oly távolra utazik elméjében. Csak egy álomig. Egy álomig, mely elevenen él emlékében. Ujját nem mozdítja, míg nem kap egy jelet, hogy milyet, azt a a lányra bízza.*
- Kezdet? *Kérdezi halkan és mélyen.* Lezárás? Hogyan zárjunk le egy olyan ajtót, melyen nincsen kilincs? Csak betámasztani tudjuk. Hmm... nem igaz? *Kavarognak fejében a gondolatok, ujja a levegőben, s jelre vár. A finom és tiszta arcél, a korábban kissé aggódó, de elfogadó tekintet magához húzza. Fakó szemek, hol egykor az ében volt, a vörössel találkozhatnak. De csak egy pillanatra, mert a vörös felnéz az égre.*
- Mindjárt, Csontvető. Mindjárt. *Mondja halkan, s szabad kezével lassan sarlóját akasztja le oldaláról, hogy maga mellé tegye.*


2381. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-04 20:16:31
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*A hirtelen sorjázó kérdések kicsit megszeppentik. Mintha félne, hogy elsodorja a lendületük, inkább visszahúzódik kissé, hogy az ár elhaladjon magától.
Morqua után nyúl azért, hogy a többi közé tegye.
Hallgat és nem ad neki kapaszkodót. Ez az ösztönös reakciója az indulatra, mint általában. Nem feszül neki a viharnak. Kivárja, míg elvonul.
Nem veszi magára a bizalmatlanságot. Tulajdonképpen nagyon is átérzi, hiszen valahol ő maga is ilyen. De csak most látja, mily' esendőnek hat ez. Magány süt belőle.
~Hogy ölj?~ A szóra megrezzen a Csontvető szemöldöke. Most némi félsz borzolja a bőrét, de valahogy tudja, hogy elmúlik, hogy szelídül.
Nem válaszol azonnal. Hagy egy kis időt maguknak, hogy ez a kissé felbolydult közeg ismét elcsendesedjen.*
- Nem tartozol semmivel *mondja.* - Megegyeztünk, emlékszel? *Az alkujukat bár álom képlékeny matériájába fogva kötötték, fel se merült benne, hogy Ortas megszegné. Elvégre az álmokban kötött alkukat nem könnyű megszegni.*
- Én nem... *bicsaklik el a hangja szégyellősen.* - Nem akarok tőled semmit. Csak a társaságodat. Mert mióta találkoztunk, ketten vagyunk. És ez jó. Nem? *kérdez vissza a ruhája ujját gyűrögetve.*
- Azt mondtad, segítesz nekem megtalálni Vogarit. De talán én is segíthetek neked. Cserébe.
*Ezúttal ő emeli tekintetét az ég felé. Figyeli a változását, ahogy az egykor volt kék lassan feketébe mélyül.*
- Morqua, a vég. A kezdet párja. Lezárás a dolgok végén, ahogy annak rendje van. Sok mindennek lehet vége. Életnek. Kínnak. Sokszor a vég ölén fogan egy új kezdet. A múlt mögöttünk marad, Morqua tanulsággá érleli a terheit, hogy többek legyünk általuk, ne felfalni való táplálójuk. Morquának sok arca van. Indulattól torz, békés vagy bölcs. Hogy a te tenyeredben mit jelent, azt meg nem mondhatom. Vogari nélkül ezek csak kusza sugallatok, amik egyszerre jelentenek mindent... és semmit.


2380. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-01 22:58:15
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*Miután mondandóját befejezte elcsendesedik, s csak fürkésző tekintete marad a sötétben. Fejében kusza gondolatok kavarognak, nehezen kerülnek helyükre az apró mozaikok, de annyira nem is erőlteti. A holdudvaron jelenleg csak ketten tartózkodnak, nem zavarja meg a beszélgetést senki és semmi. Kósza szellő bújik át a fák lombjai között, de csak apró sóhajt hallat, mintha nem akarná megzavarni őket. Tekintetét a lányról a még mindig tenyerébe fonódó kezekre függeszti, dallamos, egyben csendes szavait alaposan megrágja, majd saját kezét veszi szemügyre. A lány pillantását azt követően elkapja, álmában tüzesebb, mégis feketébb volt, most kissé halványabb és fakóbb, de valami oknál fogva ugyanolyan élénknek és csillogónak látja. Talán a Hely óta az első tekintet, mely nem bántja, nem teszi feszültté, s most még sarlóját sem igazgatja meg oldalán:*
- A mi békénk. *Ismétli zengve a szavakat.* A mi békénk. *Mondja újfent, majd egyelőre csak egy kósza gondolat jut eszébe, melyet egyelőre elhesseget, inkább visszakérdez:*
- Visszatalál? Miért csontok? Milyen csontok? Számít? *Kapja fel tekintetét, a gondolatszilánkot egy pillanatra mégis megfogja. De a következő szavak, bármily csendesek is, az eddig mélyen háborgó örvényt a felszínre rántják. Talán hallani lehet fogai koccanását, s a szelíden vöröslő tekintet pillanatokon belül változik izzó tűzfészekké, holott ő volt, ki a lángokat felpiszkálta. Csontvető nem tehet róla. Nem, ő nem tehet. Igazából Ortas sem. A Hely teszi, a Hely. A lány időben engedi el kezét, s időben kerülnek a csontok a helyükre. Csak arcgödreinek gyors mozgása láttatja a haragot mi elönti, s mellkasában tomboló fájdalom az, mi által ő is rájön.*
- Nem. *Préseli a szavakat.* Nem te vagy, kit elveszítettem. Nem, bizony. Nem, nem. *Ösztönösen tör fel régi énje, saját parancsait is nehezen fogadja meg. Gyűlölettel tekint a tenyerén maradt egyre:*
- Ez mit jelent, mondd meg! A vég! *Mert kristálytisztán emlékszik az előbbi mesére. Felemeli tekintetét hirtelen, s a lányéba fúrja. Az ajak nem mosolyog vissza. Az arc jéghideg, mint a közeledő éjszaka parázs nélkül. Nehezére esik összeszednie gondolatait, Csontvető egyszerű szavai valahol mégis képessé teszik rá, bár a válasz nem feltétlenül kedves:*
- Senkiben és semmiben nem bízom! *Pengévé keskenyült ajkai nehezen mozognak, elemi erővel kényszeríti magát, hogy ne vicsorogjon, mint egy vadállat. Szerencsére a következő kérdés, már inkább szelíd mosolyt varázsol arcára. Kezeit ölébe helyezi, s türelmesen vár, vár, míg már furcsának hat a csend, míg a parázs pattogása már nem tölti ki az éjjel fekete fényét.*
- Hogy miért? *Mosolyog hidegen.* Miért? Igen, érdekes kérdés. *Csak pillanatig ízleli a szót, mely már nyelve hegyén van, s ajkát Csontvetőhöz hasonlóan nedvesíti meg.* Azért, hogy öljek. *Feltekint a lányra, majd az égre, aztán megrázza a fejét. Még mindig nem jött el az idő. Később.*
- Hogy veled miért vagyok? Ha dühöm akarod, csak egy vége lehet. Ha meg tudunk egyezni, akkor pedig még kiderül. De hiszem, hogy Vogarit megtaláljuk. Rövidesen. Tartozom. *A harag még tombol, de megtanult már vele együtt élni, most inkább már kíváncsi, mert a lány ügyesen forgatja a szavakat, s eleddig Ortason volt a hangsúly.*
- Te miért? Miért én? A dühömért? Vogariért? Miért? *Nem bántja. Szavakban sem akarja. Több kedves percet szerzett már neki, mint hosszú ideje akárki. A harag torkában tűnik el, ahogy lenyeli. Meg sem rágja, mert nem lehet.*


2379. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-01 14:48:08
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*A nappal múlik, az éj pedig megállíthatatlanul közelít. E különös mezsgyén megjelennek az első csillagok. Koraiak, de szépségük kimenti őket hamariságuk vétke alól. Nyári alkonyokon a hold is korán érkezik, hogy elfoglalja úri helyét a kisebb-nagyobb felhők fontoskodó jövés-menésében.
Valahogy megnyugtató, hogy Ortas most vele van. Jelenléte átsegíti a sötétségbe, s ott sem hagyja magára, érzi. Ahogy a jóscsontok neveit sorolja, mintha álmodna. Szavainak éjbársony visszhangja Ortasé. Mint egy érme két oldala. Oly különbözőek, hogy már együtt látni őket is furcsán hat. De most, kár a levegőben pörgő érme oldalai, összemosódnak köztük a határok.*
- Arra gondoltam *nedvesíti meg az ajkát, s kissé tétován tekint fel a felemás tekintetbe* -, hogy Vogarit talán nem is lehet megkeresni. Mert Vogari talán visszatalál hozzám magától. Hiszen Vogari a mi békénk *mondja, s ez a többesszám szelíden közéjük simul. Összefonódó kezeikre, a bennük pihenő jóscsontokra.
A veszteség fájdalma talán, ami így összekötötte őket, ami kapocsként egymáshoz vonzotta őket. Egyre bizonyosabb abban, hogy ezen az érzésen nagyon is osztoznak.*
- Nem én vagyok, mit elvesztettél *mondja csendesen. Tekintetét egy pillanatra leszegi a részvét.* - Én csak az lehetek, mit megtaláltál, Ortas.
*Nem tudja, merre vezet ez az út. Talán a semmibe. Talán sehová. De otthonos kis út ez, semelyik másik nem tűnik jobbnak ennél. Nem tudja, akarja-e megismerni a dühöt. Az se biztos, hogy egyáltalán képes rá. Elveszi kezeit Ortaséról, s ujjai végéhez nyitja a tasak száját, hogy vissza tudja őket borítani. Bár Vogari nélkül nem működik a tudománya, akaratlanul is figyeli, melyik marad utolsónak Ortas tenyerén.
Morqua, a vég.
Megjegyzi magának, bár talán nem is bír jelentéssel. Most nem... így nem.*
- Az a szív erős. És konok. Bízz benne *mosolyodik, s összehúzza a jóscsontok szütyőjét. Elteszi őket, aztán ismét Ortasra néz.*
- Mondd, miért vagy itt?


2378. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-08-30 17:36:10
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*Olykor felpillant a mellette hajladozó lányra, ruhájának fodrozódó redőiben, néha rásimuló, bő kaftánjának halk suhogásában mélyül el, hogy aztán folytassa a fa gyűjtését. Még mindig lát oly részletet, melyet elméje nem tudhat magáénak. Akaratlanul is figyel, egyetlen vöröslő szeme olykor a lány felé villan. Azonban tudatosan törekszik az ében elfojtására, mert apró csalásnak érzi, mellyel nem akar visszaélni. Mindez persze tekintetén csak annyiban nyilvánul meg, mintha épp csak ellenőrizné a fa szárazságát, jóllehet Csontvető sejtheti, hogy a tekintet csak neki szól, csak őt tünteti ki figyelmével. Ortas a Düh, munkája közben válik egyre zavartabbá, egyre rendezetlenebbé. Szinte magához tartozónak érzi a lányt, aki kiegészíti, aki utat mutat, de ezek az érzések oly régiek, oly elfeledettek, hogy jelenleg csak zavart okoznak egy korábban gépiesen működő szervezetben. Kurtán bólint arra is, mikor a lány első mondatra megérti szándékát, s a saját arcán végigsuhanó mosoly apró felhőjét igyekszik hamar sötétséggel eltüntetni.*
- Igen, Csontvető. Az. *Felegyenesedik, majd a tovatűnő mosolyt szomorúság váltja fel, miközben a mondatot folytatja.* Egy óra. A világ. Egy óra... *Nem fejezi be a befejezhetetlent, hisz volt kinek ígérte már, mégis fájdalom lett a vége. Csontvetőnek nem ígér, inkább elmerül varázsában, s erőszakkal szakítja le róla tekintetének kutató keresését. A csend mágikus, és szeretett is, mindkettejük számára. Lassan elkészül a tűz, a közös tűz, mely majd meleget ad. Ortas nem töri meg a varázst, de szemének nem tud parancsolni. Az ajak színe, a szemek játéka, a fülek mögé simított egy-egy sötét tincs, mind felfedezésre váró terület. Nem bántó e tekintet, bár azoknak akik nem ismerik, kifejezéstelennek tűnhet, pedig mély és tartalmas, ideiglenes birtokosának sok mindenről árulkodhat. Fejét rázza meg, mikor a lány beszélni kezd, furán hat a szó a tartalmas csendben. Szinte szórakozottan engedi, hogy kezei egymás mellé kerüljenek, az érintésbe ismerősen beleborzong, s apró érzések futnak végig gerincének egyenes, töredezett vonalán.*
- Lerale... Ves'ashi... Deridan...*Mélyen, halkan ismétli a hallott szavakat, folytatja míg tartanak, nyelve nem törik bele egyikbe sem, a lány száját, s a forduló ajkak, nyelv játékát figyeli, egyetlen részletet sem veszít el. A csontokat nem nézi, hiszen azok csak eszközök, fontosak bár, de csak kiegészítik hordozóját.*
- Vogari, a béke. *Mondja ki fennhangon, s aprót bólint, szinte észrevehetetlenül, ahogy a tenyerére simuló kezekre zárnak sajátjai.*
- A sok, csupán az indokolatlanság, az egész az elégedettség. A hiány, zavart okoz az egészben, még ha csak apró részletnek is számít, mi hiányzik. *Rezgő hangja együtt él a közeledő sötéttel. Az első csillagot, mintha felfedezni vélné az égbolton, de nem, még nem jött el az idő. Ében szeme szinte már alig látszik, ahogy a lány törékeny alakja is tűnőben, bár Csontvető, Ortas kezének hűvösségét, s kérgességét érezheti. ~ Itt vagyok. Nem mentem el, hát miért is tenném? Ugyan, miért? ~ Futó gondolat, mi a tökéletes képbe zavarhat.*
- Te vagy, mit elveszítettem? Miattad az űr? Hiányod a hideg, s a szenvtelen? Mosolyod, mosolyt csal elő, érintésed futkos rajtam, miért dühöt akarsz hát, ha Vogari, a béke hiányzik? Fájó szíved, álmom, álmunk szerint enyém, s benned az éjszaka fénye lakozik. Nekem adtál mindent, s arra kérsz veszítsem el. Mert dühöm, az továbbit szül, annyi bizonyos. Igen... annyi bizonyos. *Hangjába némi szomorúság is vegyül, de szemei nem engednek a késztetésnek, amíg szikra van bennük, addig látni akarja. Nem engedi el a kezet sem, mely sajátjába simul, bár a tüzet meggyújtani kéne már, de egyelőre ez a meleg is elég. Ez is elég. A kezet csak addig tartja, míg az önként van rajta, ezúttal nem él erőszakkal, még gondolataiban sem.*


2377. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-08-29 19:55:59
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*Oly észrevétlen rakódik ez az érzés, mint a dér a fűre hajnalban. Nagyon-nagyon rég volt már, hogy látták, hogy hallották őt, hogy a figyelem ne lett volna zavaró a számára. Meghallgatták, de mindig érezte, hogy mondandójának legfeljebb csonkja ér célt. De ez most más. Különcsége ezúttal híd, nem pedig gát.
~A legjobb hely.~ Valóban. A világ azon pontjának ott megvan minden készsége e címhez, ha belegondol. Apró mosoly rándul a szája szegletébe a dolog egyszerűsége okán.
Követi Ortas pillantását az ég felé, aztán segít, hogy összekupacoljanak valamicske száraz ágat.*
- Még előtte *mutat egy botocskával az égre* -, mikor alkonyodik. És utána, mikor a hajnal kel. Az közös óránk. Neked meg nekem.
*Nem szól többet, míg le nem telepszenek. Akkor is csak egy idő után. Valahogy jólesik hallgatni. Különös módon sosem érezte ennyire dúsnak, ennyire tartalmasnak a csendet. Mintha a mélyén sok-sok fontos dolog mondatna el egyetlen hang nélkül.
Ahogy ücsörög, az ölében morzsolgatja a jóscsontok tasakját. Hallgatnak. Különös. Nem bántó, hanem természetes. Olyannyira, hogy alig vette észre. Pedig már eléggé régóta kínozza az a keserű szűkölés, mely Vogari elvesztése óta velük van.
Finoman nyúl Ortas kezei után. Egymás mellé simítja őket, tenyérrel felfelé. Aztán a kis szütyőbe nyúlva egyesével a tenyerébe teszi a jóscsontokat.*
- Lerale, a változás *mondja.* - Ves'ashi, a kettősség. Deridan, az egyensúly. Kelas, a jelenlét. Oburu, a vágyakozás. Tail, az űr *mutatja be őket egyenként.* - Yas, a kétség. Jyan, a szabadság. Pykuru, a bolond. Isvoru, a kezdet. Ueta, az árnyék. Dargha, a bizonyosság. Achia, az egység. Usk, az iránymutatás. Natqua, a pártfogó. Jelor, a szerencse. Gebur, a gazdagság. Chal, az állandóság. Throror, a harc. *Egy pillanatra megáll. Throror Vogari ellenpárja, pont olyan nyugodtnak tűnik, mint az összes többi. Különös.* - Ardath, a bölcsesség. Eldah, a szegénység. Rior, a romlottság. Woras, a rabság. Sihon, az út. Xullar, a megtévesztés. Fodar, az egészség. Morqua, a vég. Bras, a cél. Vogari, a béke *mondja végül, ahogy tenyereit Ortaséra simítja.
A jóscsontok fényesre kopott, rúnával jelölt emberi ujjpercek.* - Vogari az egész része. Mondhatnám, hogy bármelyik ugyanekkora veszteség lett volna, és nem hazudnék. De Vogari a béke. A békétlen egész pedig nagyobb kín, mint bármi.


2376. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-08-26 21:48:24
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Álomképek//

*Nem néz hátra, hogy a lány követi-e, egyszerűen sejti, hogy így van. Persze ha az holdudvarra érve nem látná maga mögött, vagy maga mellett, valószínűleg csalódást érezne, de csak rövid ideig. Nagyobb tusát vívott már az élettel, mit egy kósza álombéli ismeretség elvesztése felülírhat, vagy átvehetné helyét az űrnek. Nem látja a lány gondolatait sem, így nem veszi észre a kósza zavart, mit gondoskodása okoz, kérdés ez vajon inkább a türelmetlenség jele, vagy a lány iránt érzett tiszteletéé és vonzódásáé? ~ Vogari... úgy bizony, Vogari. ~ Tűnődik a szón, mely jelenleg csak egy szó számára, mégis oly fontosnak érzi, mint az első korty vizet, az első falat kenyeret aszály és éhínség után. Láthatóan érzelmeket korbácsol fel. ~ Jó. ~ Nem mondja ki hangosan, de örül ennek, újabb bizonyíték, mely Csontvető és az álom mellett szól. Mint a nyomok a testén, a fájdalom a mellkasában, a kutató ében szem. Most tudatosan nem enged az érzésnek, hogy őt nézze, pedig kíváncsisága jottányit sem csappant. A folyó vizét táplálni kell, ha egyszer megindul, hogy el ne apadjon, most mégis egy időre gátat épít neki, s így az udvarra érve, már hatalmasra duzzad a tömeg. Lassan esteledik is immár, a nap utolsó sugarai buknak le a horizonton, a láthatár vérbe borul, s a füstölgő város, mint vászonra festett olajfestmény, megmerevedve, változatlan. Mielőtt helyet foglal, a lány megáll előtte, kölcsönös a csend, mert Ortas sem szól, de ezúttal szúrós tekintete is enyhébb kissé, nézése vélhetően zavart nem okoz, amit látni akart, már látta, mit érinteni akart, azt érintette. Mit hallani akart? Nos, jelenleg úgy érzi, hogy ha az ítéletnapig hallgatná, akkor sem lenne elég. Ha a túlvilágon jártukban, útjukat keresnék, a némaság útvesztőjébe zárva, akkor is csak hallani akarná. Számára ez lenne a legnagyobb büntetés. A lány hangjának hiánya. A lány ismét magát bizonygatja, melyre Ortas nem reagál, inkább egy kis füves részre mutat:*
- Ott jó lesz, az a legjobb hely, igen. *Mondja, majd tűnődve figyeli az eget.* Majd ha éjbe fordul, akkor lesz jó. *Szótlan kezd tűzifát gyűjteni, s Csontvetőnek további iránymutatást nem ad, ha segíteni akar, hát segít, de az sem bántja meg, ha helyet foglal.*
- Mesélj hát Vogariról, kérlek. Mesélj, leány, mesélj nekem. *Kérleli bús, mély hangján, arca érzelemmentes, mégis valamelyest könyörgő, ó csak ezt a hangot hallhassa, mint álmában, mikor szemeit lehunyva hagyta, hogy homlokát szelíd és hűvös kezek érintsék. Apránként halad, nem sieti el, de fülei élesek, a hang a fontos és a lány. Ilyenkor a fájdalom kisebb. Ilyenkor egyet talán ver a szív, bár leláncolt, jégbe fagyott burkait feltörni szinte képtelenség. Igényeinek él, s most igényli a hangot, mit ha megkap, jó. Ha nem... de Ortas mindig megkapja, amit akar.*


2375. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-08-24 22:04:20
 ÚJ
>Kaiyko Di'Arie avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 15

Játékstílus: Megfontolt

//Álomképek//

*Kaiyko tekintete, akár egy minxé, ki még sosem látott embert. Óvatos, de nincs benne félsz. E különös mustra alá véve most mégis kerülgeti némi szégyenlősség. Egyszerre vonzza s ejti zavarba az a kutakvó szempár.
Elbűvöli, hogy ilyen hasonlatos a másik őhozzá. Minden mozdulatában, rezdülésében lel valami otthonosan ismerőset, s ez lassacskán bizalmat sző a férfi felé. Lassacskán, ahogy egy minx óvakodik a felé nyújtott tenyér illatának közelébe.
Nem marad le Ortastól, mikor elindulnak. Tartja a közeli és a tisztes határán ingó távolságot. A morgolódó hang kedves emlékeket idéz benne azokból az időkből, mikor még élt a két veterán, akiket a családjaként tartott számon, mióta az eszét tudja. Csak a rá villanó tekintettől illetődik meg egy kissé. Mintha bármi befolyása lenne a talányokra. Az igazság olykor nem olyan egyértelmű, mint várjuk. Sőt, a legtöbb esetben nem az.
Tartja a tempót a gyorsuló léptekkel, bár furcsa érzés, mikor Ortas azt mondja, emlékszik rá. A legtöbbeknek megoldhatatlan kihívás felidézni az álmokat. Osztozni valakivel egyen, ilyen nyíltan kimondva, most kissé túlságosan bensőségesnek érződik.*
- Sarlatán? *kérdez vissza alig hallhatón. Nem érti a feltételezést. Olyan távol áll bármitől, amit ez a kifejezés takar, mint mondjuk körülöttük bármelyik fa. Kaiyko az ami. Nem több és nem kevesebb.
Nem biztos, hogy akadna még egy lélek, akiben Ortas következő szavaira ne merülne fel ellenállás. De Kaiyko ilyen. Ő nem hallja mögöttük a hétköznapok folyamának nyers-életízű értelmező suttogását. Bár nem tudja hová tenni a kételkedést, jogosnak érzi, hogy a másik bizonyosságot akar. Esze ágában sincs ellene dolgozni ebben. Bólint csupán, hogy ezt jelezze is a férfi felé.
Amikor pedig Ortas Vogariról kezd beszélni, megtorpan egy pillanatra. Most először érzi, hogy kevés ez a fény a mellkasában. Hosszú idő után most először érzi, hogy ez a magány, ami egyedüli társa, most feloldódni látszik.*
- Vogari kell nekünk *erősíti meg. Ez a többes átjárja és felemeli. Ez valami új, valami, amiben szeretne megkapaszkodni.* - Mindent elmondok róla.
*A vásári forgatag szinte megnyílik előtte. Ortas nyit rajta utat. Megindítónak találja a gesztust, annak ellenére, hogy zavarja az ezzel járó figyelem.
Az erdő egy részén átvágva haladnak a Pegazus mögött elterülő kert felé. Belépvén a kis kapun, Kaiyko körülnéz, hogy hol telepedhetnének le. Itt valóban nyugalmasabb. Végül Ortas felé fordul, hagy egy kis időt a csendnek, mielőtt megszólal.*
- Nem vagyok sarlatán *mondja komolyan. Az ő olvasatában itt akár vége is lehetne a bizonyításnak, de sejti, hogy a másik ennél több bizonyítékot akar majd. Kérdés, hogy hogyan lehetséges ez. Vogari nélkül nem szólnak hozzá a jóscsontok, ezen nem tud változtatni.*


2374. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-07-10 07:59:28
 ÚJ
><b style='color:#c03010'>Mesélő (Nyíl)</b> avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Mesélő
IC üzenetek: 172
OOC üzenetek: 9

Játékstílus: Szelíd

//Az arra érdemes//

*Hatalmas büffentés szakad fel a gnómból, azonban ezúttal már egyébbel nem jár, kissé bambán ugyan, de pislogva bólint Kilvardra, értő szándékában az ork is megerősíti:*
- Gemlu! Ááátváágunk. *Mondja magához képest elég csendesen, még mutatóujját is felemeli a levegőbe, hogy jelezze bizony most fontos feladat jön. A fogadós csak szokásához híven remeg, mint a kocsonya, az asztallábat szorongatja izzadó kezekkel. Ez jól látszik, mert gyakran szakadt kötényébe törli meg, váltva azokat. Vélhetően azért sem szól, mert nem bírna fogai vacogásától, korábbi lendülete megtörni látszik. Kilvard utasítására a csapat szépen felsorakozik mögötte, majd, amint az ajtón benyit állnak be közvetlen mögé. A fogadósnak csak egy gondolat jár a fejében: ~ A kulcslyukakat sohasem használjuk?! ~ Bár tény, hogy a sötétbe burkolózó hátsó helyiségben nem biztos, hogy sokat látnának. Ahogy Kilvard belép, rögtön megakadhat a szeme a dagadt szinte hegyomlásnak tűnő hulláján. A kis asztalnál ezúttal egy másik, ám ismerősnek ható figura elgondolkodva piszkálja a körmét tőrével, asztalra feltett és keresztbe tett lábakkal. Meglepetten kapja le az asztalról a benyíló ajtóra, s hüledezve tekint jobbra Kilvard megjelenő fejére. Tátog, mint a kenyérgalacsint nyelő kacsa. A díszes kompánia sorrendje a következő: Kilvardot, ki már az ajtó nyílás előtt áll, még az udvaron követi a félrészeg gnóm, azt az ork, a sort végül a fogadós zárja. A fogadó söntésébe, hátulról vezető ajtónál, a másik áll, ki egyelőre észre sem veszi a nyíló ajtót, vállát falnak támasztva mered maga elé.*


2373. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-07-08 18:36:06
 ÚJ
>Kilvard Guldraen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 142
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

//Az arra érdemes//

*Az ork pusztítására nem szól, csak egy alig hallható sóhaj szakad ki belőle. Vajon Abogrnak volt-e tudomása a városban zajló történésekről? Igazából ez mindegy is. Itt van és a helyzet aligha oldja meg magát. Legszívesebben a toronyban lenne, hogy a vaskos könyvek fölé hajolva elmélyülhessen a mágia legmélyebb bugyraiban. Csendben. E helyett lázadást szervez az elorozott fogadó banditái ellen. Jellemző.*
-Az ajtó? Bent, a pult mögött. Nem nézünk senkire a fogadóban, átvágunk. Mármint lehetőleg békésen. A főnökkel van dolgunk.
*Válaszol végtelen türelemmel, míg kompániája "fegyók" után néz. Reméli, hogy elég egyértelműen fejezte ki magát és minden úgy sül el, ahogy tervezi. Maga is előveszi a széklábat és ha mindenki készen áll, benyit az ajtón.*


2372. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-07-07 22:05:00
 ÚJ
><b style='color:#c03010'>Mesélő (Nyíl)</b> avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Mesélő
IC üzenetek: 172
OOC üzenetek: 9

Játékstílus: Szelíd

//Az arra érdemes//

*Valóban érdekes kvartett zavarja fel, az egyébként sem túl nyugodt Arthenior utcáit. Függetlenül attól, hogy atrocitás nem éri őket, bizony néhány éjszakai teremtmény alaposan megbámulja. Talán az ork részegsége és Kilvard határozottsága az, mi gátat szab mindenféle támadásnak, ki az, ki egy harcos jellemet és egy félrészeg, tagbaszakadt orkot meg merne támadni. A gnóm már más kérdés persze, mert őt gyakorlatilag a fogadós támogatja át mindenen, s három sikeres hányás után végül elérnek a holdudvarig. Az éjszaka eme csodálatos helyen egyelőre csendes, egyetlen zaj rondít bele a képbe, mikor az ork "sőőőr" felkiáltással egyszerűen átsétál a kerítésen, ahol imént Kilvard átmászott. A fogadós egy darabig meglepetten várakozik, majd vállát vonva taszigálja előre a gnómot, ki már lassan úgy tűnik kezd tisztulni.*
- Melyik ajtót? A bejáratit? De... az elöl van. *Sandít fél szemmel Gemlu Kilvardra, tekintete azt sejteti, hogy be akarják csapni azzal, hogy átküldik őket másik helyre.*
- Sőőőőőr! *Jelenti ki Grota. Ki még mindig fejét vakargatja az előbbi ütközés után, majd nagy lendülettel szed ki felsőjéből egy odaesett lécdarabot.*
- Fegyó! *Bólint nyomatékosan vigyorogva.* Gemlu is! *Mutat a törött deszkadarabokra, s jelez a gnómnak, ki hasonlóképp kézbe ragad egy hegyesebb példányt.*
- Szóval, melyik ajtót, barátocskám? *Próbálja tenyerébe ütögetni a deszkát, de nem mindig találja el. Az előbbi hangzavarra láthatóan és hallhatóan nem mozdul semmi, még a fogadó is üresnek tűnik, csak a hátsó bejárat feletti apró gyertyaláng világlik, sejtelmes fénybe borítva az udvart.*


2371. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-07-07 15:49:24
 ÚJ
>Tozeya Nazagaraki avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 87
OOC üzenetek: 7

Játékstílus: Vakmerő

//Érkezőben//

*A szerencse nem szegődött mellé, így a második sikertelen próbálkozás után, hogy a szántóföldeken napszámba álljon, amikor még kutyákkal is fenyegették, úgy döntött, nem téblábol tovább a szabadban, inkább célba veszi a várost. Persze csak az után, hogy tartott némi magánszüretet a gyümölcsösben, mikor már nem figyeltek rá. Az ő bajuk, ha nem kellett az ellenszolgáltatás. Kevéske pénzét nem fogja vesztegetni rájuk, sokkal nagyobb szüksége lesz rá a városban. Úgy tűnik, Artheniorhoz közeledve nyugtalanabbak a földművesek. Talán köze lehet a zavargásokhoz, amiről egy-két fél szót hallott. Az irányába mutatott szokásos bizalmatlanságon felül félelmet érzett a levegőben. Ha az egyensúly felbillen, általában előmászik az árnyakból a söpredék és mindenki éberebbé válik.
Egy ideje már érzékeli a város közelségét. Az erdősáv szélére érve füves területre talál, ami mögött épületek állnak. Elhúzza a száját. Másra sem vágyik, mint egy felbolydult városban ténferegni. Az a kevés személy, akihez szerencséje volt az elmúlt napokban, felélte minden kíváncsiságát és illékony jóindulatát. Nincs mit tenni azonban, ez most a küldetése. Hogy hogyan teljesíti, az legalább teljesen rá van bízva. ~Talán vissza sem megyek többé…~ szorítja össze a száját dacosan és elnyomja ezzel ellentétes érzéseit. Lehet, hogy a város nyüzsgése rosszabb lesz, mint a szigorú, de csendes életmód. Ám nem fogja olyan könnyen feladni.
Szúrós tekintete megállapodik az épületek között egy nyitott kapun. Különösnek találja, ha egyszer nyugtalanság ül a városon. De talán téved és nincs is igazi káosz. Valamivel közelebb sétál, és alaposabban szemügyre veszi a házat. Az udvar nem tipikus családi kertet sejtet, inkább több vendég számára kialakított kényelmet, ahol levegőzni lehet. A jövés-menésből pedig úgy tűnik, ez egy nyilvános hely. Étvágygerjesztő illat csapja meg az orrát. Tekintve, hogy milyen esetleges volt az étkezése az elmúlt napokban, nyelnie kell. A lábai elindulnak a bejárat felé.*


2370. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-07-05 21:42:53
 ÚJ
>Kilvard Guldraen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 142
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

//Az arra érdemes//

*Egy a koncentrációtól rezzenéstelen arcú, szigorú férfi, egy nadrágtalan, pocakos alak, egy részeg ork és egy hasonlóan illuminált állapotban támolygó gnóm. Más esetben bizonyosan megállítaná őket valahol a Városi Őrség. De nem ma. A felbolydult városban senkit sem érdekel a négyes fogatuk, ahogy átvág a szegénynegyeden.*
-Lesz arany, bor, sör. Csak tegyétek, amit mondok.
*Néz vissza a menetre, szavai inkább szólnak az újonnan csatlakozott pároshoz. Rendkívül óvatosnak kell eljárnia és maguk mellett tartani a két jómadarat.*
-Bármit is ígér a Főnök, én megduplázom. Elvesszük, ami a Főnöké. És lesz sör is.
*Sandít az orkra, majd megszaporázza lépteit. A fogadó látótávolságban, azonban ők nem a bejárat felé tartanak. A legkevésbé sem.
Ahogy odaérnek, mindenfajta teketóriázás nélkül átmászik a kerítésen.
Ha a többiek követik, úgy bizalmasan odahajol a kompániájához.*
-Kövessetek. Végig. Egyenesen a főnökhöz megyünk. Ti ketten.
*Néz jelentőségteljesen az orkra és a gnómra.*
-Fedezzétek az ajtót. Ha végeztünk, a jutalom nem marad el.
*Dörmögi, azzal kérdőn néz társaira, hátha van kérdés. Még most sem bízik igazán sikerükben, a csapata nem nyújt túl bizalomgerjesztő látványt. De legalább nincs egyedül.*



1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2370-2389