Nincs játékban - Holdudvar
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Holdudvar | Nincs "kisebb" helyszín |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 120 (2381. - 2400. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400
2400. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-12-17 19:52:20
Üzenet elküldve: 2018-12-17 19:52:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 901
OOC üzenetek: 57
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 901
OOC üzenetek: 57
Játékstílus: Megfontolt
*Az éjszaka leple alatt két alak érkezik a fák közül a lakott terület határára.*
- Megjöttünk?*Kérdi egy meggyötört női hang a másikat.*
- Még nem, de itt megállunk pihenni.*Morogja a háta mögött érkező nagyobb darab szőr borította férfi. Immár kivehető, a hold ragyogó fénye megvilágítja a vándorokat, mint egy hatalmas fátyol lengi be, szinte túlvilági világossággal a környéket.*
- Itt találkozunk majd azzal az emberrel?*Puhatolózik tovább a nő, hangja árulkodik róla, hogy az idevezető út folyamán már néhányszor átfázott, most is didereg. Odaérnek a kerítéshez, majd a férfi kilöki a faajtót és beengedi a hölgyet előre, majd hátratekint, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem követik őket, aztán gondosan becsukja maga mögött, így belépve a fogadó mögötti tisztásra.*
- Azt hiszem.*Válasz ugyan határozottan jön, de mégsem hangzik valami biztatóan. A nő csak elereszt egy lemondó sóhajt az éjszaka csöndjébe.*~Csak épségben odaérjünk.~
*Amint belép a fogadó udvarára meglepődik, hiszen valóban gyönyörű holdfényben úszó terület tárul fel előttük. A nő megindul az ösvény mentén őt követi kísérője, majd hirtelen egy keserves felnyögés hallatszik a nagy csendben. A nő immár a kövön térdel, valószínűleg nem önszántából, így sötétben nem igazán jól kivehetők a kövek a fűcsomók között. A férfi mellétérdel.*
- Hadd segítsek, megsérültél?*Kérdi, majd a nő hóna alá nyúl és egy közeli márványpadhoz vezeti.*
- Azt hiszem tönkrement a csizmám.*Mondja a másik keserű szájízzel, hallatszik, már igazán elege van a caplatásból.*
- Majd holnap szerzek neked másikat.*Mormolja az orra alá a férfi és a kezét nyújtja, az viszont csak üldögél tovább.*
- Itt maradhatunk még egy kicsit? Annyira szép ez a hely, talán többet nem lesz lehetőségem ide eljönni.*Kéri nagy szemeket meresztve.*
- Legyen.*Veti le magát a másik is a padra, de figyelme egy pillanatra sem lankad, az udvar bejáratára mered, majd később a lugast pásztázza.*
- Errefelé mindig ilyen idő szokott lenni?*Szólal meg a nő, kezeivel a felkarjait dörzsölgetve, jelezvén, hogy fázik. A férfi egy kis vonakodás után leveti palástját és a másik hátára teríti.*
- Megesik.*Válaszol kurtán és érdektelenül.*
- No, most már elég legyen.*Áll fel a férfi, már egy ideje topogással próbálja magát nyugtatni, de csak felülkerekedik a nyugtalanság, bár lehet, hogy csak a tétlenség űzi az idegeit. Leemeli a nő hátáról a ruhadarabját, visszaveszi, majd megindul a fogadó ajtaja fele.*
- Ahogy kívánod, talán már túl hideg is van idekint.*A nő is feláll, felhúzza megrepedt csizmáját, és a másik után indul, csak olyan tempót diktál magának amilyenre képes.*
- Kérlek, megtennéd, hogy ideadod a sálam? Arra szükségem lenne!*Visszhangzik határozott kérése az udvaron, némi gyengeséget tükrözve hangjában. Erre az előtte haladó az eddig cipelt táskát hátradobja, le a kőre és tovább sétál a bejárat felé. A nő ráveti magát és kotorászik benne, egy ég kék sálat vesz elő és a fejére teríti, majd a végét a nyaka köré kanyarítja, kicsit felhajtja az alját, hogy a száját pont takarva legyen.*
- Ne maradj le.*Szól még vissza, majd kinyitja az ajtót a nőnek és int, hogy igyekezzen összekaparni magát. Az feláll és a táskát a vállára vetve besiet a nyitott ajtón.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2018.12.26 23:18:17, a következő indokkal:
Darabolt hozzászólások összevonva.
- Megjöttünk?*Kérdi egy meggyötört női hang a másikat.*
- Még nem, de itt megállunk pihenni.*Morogja a háta mögött érkező nagyobb darab szőr borította férfi. Immár kivehető, a hold ragyogó fénye megvilágítja a vándorokat, mint egy hatalmas fátyol lengi be, szinte túlvilági világossággal a környéket.*
- Itt találkozunk majd azzal az emberrel?*Puhatolózik tovább a nő, hangja árulkodik róla, hogy az idevezető út folyamán már néhányszor átfázott, most is didereg. Odaérnek a kerítéshez, majd a férfi kilöki a faajtót és beengedi a hölgyet előre, majd hátratekint, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem követik őket, aztán gondosan becsukja maga mögött, így belépve a fogadó mögötti tisztásra.*
- Azt hiszem.*Válasz ugyan határozottan jön, de mégsem hangzik valami biztatóan. A nő csak elereszt egy lemondó sóhajt az éjszaka csöndjébe.*~Csak épségben odaérjünk.~
*Amint belép a fogadó udvarára meglepődik, hiszen valóban gyönyörű holdfényben úszó terület tárul fel előttük. A nő megindul az ösvény mentén őt követi kísérője, majd hirtelen egy keserves felnyögés hallatszik a nagy csendben. A nő immár a kövön térdel, valószínűleg nem önszántából, így sötétben nem igazán jól kivehetők a kövek a fűcsomók között. A férfi mellétérdel.*
- Hadd segítsek, megsérültél?*Kérdi, majd a nő hóna alá nyúl és egy közeli márványpadhoz vezeti.*
- Azt hiszem tönkrement a csizmám.*Mondja a másik keserű szájízzel, hallatszik, már igazán elege van a caplatásból.*
- Majd holnap szerzek neked másikat.*Mormolja az orra alá a férfi és a kezét nyújtja, az viszont csak üldögél tovább.*
- Itt maradhatunk még egy kicsit? Annyira szép ez a hely, talán többet nem lesz lehetőségem ide eljönni.*Kéri nagy szemeket meresztve.*
- Legyen.*Veti le magát a másik is a padra, de figyelme egy pillanatra sem lankad, az udvar bejáratára mered, majd később a lugast pásztázza.*
- Errefelé mindig ilyen idő szokott lenni?*Szólal meg a nő, kezeivel a felkarjait dörzsölgetve, jelezvén, hogy fázik. A férfi egy kis vonakodás után leveti palástját és a másik hátára teríti.*
- Megesik.*Válaszol kurtán és érdektelenül.*
- No, most már elég legyen.*Áll fel a férfi, már egy ideje topogással próbálja magát nyugtatni, de csak felülkerekedik a nyugtalanság, bár lehet, hogy csak a tétlenség űzi az idegeit. Leemeli a nő hátáról a ruhadarabját, visszaveszi, majd megindul a fogadó ajtaja fele.*
- Ahogy kívánod, talán már túl hideg is van idekint.*A nő is feláll, felhúzza megrepedt csizmáját, és a másik után indul, csak olyan tempót diktál magának amilyenre képes.*
- Kérlek, megtennéd, hogy ideadod a sálam? Arra szükségem lenne!*Visszhangzik határozott kérése az udvaron, némi gyengeséget tükrözve hangjában. Erre az előtte haladó az eddig cipelt táskát hátradobja, le a kőre és tovább sétál a bejárat felé. A nő ráveti magát és kotorászik benne, egy ég kék sálat vesz elő és a fejére teríti, majd a végét a nyaka köré kanyarítja, kicsit felhajtja az alját, hogy a száját pont takarva legyen.*
- Ne maradj le.*Szól még vissza, majd kinyitja az ajtót a nőnek és int, hogy igyekezzen összekaparni magát. Az feláll és a táskát a vállára vetve besiet a nyitott ajtón.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2018.12.26 23:18:17, a következő indokkal:
Darabolt hozzászólások összevonva.
2399. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-11-02 08:44:01
Üzenet elküldve: 2018-11-02 08:44:01
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*Mérhetetlen megkönnyebbülés, mikor Ortas végre kinyitja a szemét. Alig várta már a hajnalt, hogy felkelthesse, mert hiába a csendes lélegzet, az izzadságot gyöngyöző homlok, Kayikót mardosón kísértette egész éjjel az emlék, mikor Narr bácsikája távozott az árnyékvilágból. Hiába keltegette, a szürke szemek nem nyíltak ki többé. Addig ismert világa megrepedt, pókhálósra, mint egy leejtett üveggömb, mely bármikor darabjaira eshet.
De Ortas nem hagyta itt. Bágyadtan nyílnak a felemás szemek. Láz fátyolozza őket, s már az első mozdulatból látszik, hogy az erejét is jócskán megcsappantotta.*
- Ssst... bolondokat beszélsz *törli meg szemérmes mosolygással a gyöngyöző homlokot.* - Halovány kis gyógyír vagyok én a seblázra, te viszont drágább vagy nekem, hogy engedjek neki. Muszáj lesz felkelned *csókol a csatakos üstökre. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen gesztus ily gördülékenyen születik a részéről. Sosem volt természetes a számára az érintés. Bár szeretetben nőtt fel, de két agg veterán mellett nem kényeztet senkit babusgatásba az élet. A gyengédségről akkor tanult a legtöbbet, mikor Kallannal vadásztak. Ahogy a nomád csitította az elejtett szarvast, mielőtt a kése bevégezte. Lenyűgözte, ahogy lassan kitisztult az állat szeméből a rémület. Mindig az a nagy, megnyugvó szusszanás volt a jel. Csak akkor mozdult a pengéje.*
- Gyere, segítek *mondja, és igyekszik talpra támogatni Ortast. Nehezebb, mint gondolta, ő meg gyengébb, de azért csak sikerül.
Az éjjel csak pillanatokra tudott elaludni. Végig Ortas lélegzetét figyelte görcsös félszben. Tagjai egészen elzsibbadtak ebben a mozdulatlanságban, de szinte észre sem vette. Épp csak az ott árválkodó levágott ujjért nyúlt ki. A kis szütyőbe tette a jóscsontok mellé. Valahogy így tűnt helyesnek.*
- Innod is kéne *mondja.* - A szökőkútnál megtöltjük a kulacsomat.
*Minden ellenére rég érzett már ilyet. Ilyen bizakodást, ilyen... teljességet. A gyér napsugarak a bőrén, a levegő firss, dús íze a tüdejében, még a környező, magas fákon tanyát vert varjak karcos szimfóniája is fénylő ösvényt rajzol a jövőbe. A jövőbe, ami eddig csak egy sötétbe burkolózó hallgatag üregnek tetszett.*
*Mérhetetlen megkönnyebbülés, mikor Ortas végre kinyitja a szemét. Alig várta már a hajnalt, hogy felkelthesse, mert hiába a csendes lélegzet, az izzadságot gyöngyöző homlok, Kayikót mardosón kísértette egész éjjel az emlék, mikor Narr bácsikája távozott az árnyékvilágból. Hiába keltegette, a szürke szemek nem nyíltak ki többé. Addig ismert világa megrepedt, pókhálósra, mint egy leejtett üveggömb, mely bármikor darabjaira eshet.
De Ortas nem hagyta itt. Bágyadtan nyílnak a felemás szemek. Láz fátyolozza őket, s már az első mozdulatból látszik, hogy az erejét is jócskán megcsappantotta.*
- Ssst... bolondokat beszélsz *törli meg szemérmes mosolygással a gyöngyöző homlokot.* - Halovány kis gyógyír vagyok én a seblázra, te viszont drágább vagy nekem, hogy engedjek neki. Muszáj lesz felkelned *csókol a csatakos üstökre. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen gesztus ily gördülékenyen születik a részéről. Sosem volt természetes a számára az érintés. Bár szeretetben nőtt fel, de két agg veterán mellett nem kényeztet senkit babusgatásba az élet. A gyengédségről akkor tanult a legtöbbet, mikor Kallannal vadásztak. Ahogy a nomád csitította az elejtett szarvast, mielőtt a kése bevégezte. Lenyűgözte, ahogy lassan kitisztult az állat szeméből a rémület. Mindig az a nagy, megnyugvó szusszanás volt a jel. Csak akkor mozdult a pengéje.*
- Gyere, segítek *mondja, és igyekszik talpra támogatni Ortast. Nehezebb, mint gondolta, ő meg gyengébb, de azért csak sikerül.
Az éjjel csak pillanatokra tudott elaludni. Végig Ortas lélegzetét figyelte görcsös félszben. Tagjai egészen elzsibbadtak ebben a mozdulatlanságban, de szinte észre sem vette. Épp csak az ott árválkodó levágott ujjért nyúlt ki. A kis szütyőbe tette a jóscsontok mellé. Valahogy így tűnt helyesnek.*
- Innod is kéne *mondja.* - A szökőkútnál megtöltjük a kulacsomat.
*Minden ellenére rég érzett már ilyet. Ilyen bizakodást, ilyen... teljességet. A gyér napsugarak a bőrén, a levegő firss, dús íze a tüdejében, még a környező, magas fákon tanyát vert varjak karcos szimfóniája is fénylő ösvényt rajzol a jövőbe. A jövőbe, ami eddig csak egy sötétbe burkolózó hallgatag üregnek tetszett.*
2398. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-26 10:20:10
Üzenet elküldve: 2018-10-26 10:20:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 310
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 310
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Hódudvar//
*Szípnek szíp de azé egísz estes nízegetísbe az öreg úgy bealudna mint a huzat, ha az eget kíne nízni. Nem beszílve arról, hogy a nyaka úgy görcsbe állna, hogy vagy kít hétig borogatni kíne nadálytű krímmel. A padocskán kínyelmesen belefekszik mán amennyire egy ilyen tákolmány kínyelmes lehet. A gnóm filú terveit szípen hallgatgatja meg bólogat miko olyan ríszhe ír, ami a szájízinek tetszik.*
- Szóva hód meg a nap. Osztán azon kívü, hogy a nap melegít a hód meg világít mit lehet ezekkel csináni?
*Jónak jó hangzik csak a kánya tudja mi a frászra jó az a kít mágijja. Arra papa nem mágus, hogy tudja.*
- Megöregedtem mán fijjam. Nem dógozok a fődeken többet. Fílretettem amit tudok oszt ílek belőle. Meg taníttatlak tíged mágijára.
*Azt mán nem köti a filú orrára, hogy azé támogatja mer valami hasznot remíl belűle. Ha nagy mágus lesz akkor megtírül a befektetíse. Az az Aborg mágus is ebbűl lett olyan fene gazdag.*
//Hódudvar//
*Szípnek szíp de azé egísz estes nízegetísbe az öreg úgy bealudna mint a huzat, ha az eget kíne nízni. Nem beszílve arról, hogy a nyaka úgy görcsbe állna, hogy vagy kít hétig borogatni kíne nadálytű krímmel. A padocskán kínyelmesen belefekszik mán amennyire egy ilyen tákolmány kínyelmes lehet. A gnóm filú terveit szípen hallgatgatja meg bólogat miko olyan ríszhe ír, ami a szájízinek tetszik.*
- Szóva hód meg a nap. Osztán azon kívü, hogy a nap melegít a hód meg világít mit lehet ezekkel csináni?
*Jónak jó hangzik csak a kánya tudja mi a frászra jó az a kít mágijja. Arra papa nem mágus, hogy tudja.*
- Megöregedtem mán fijjam. Nem dógozok a fődeken többet. Fílretettem amit tudok oszt ílek belőle. Meg taníttatlak tíged mágijára.
*Azt mán nem köti a filú orrára, hogy azé támogatja mer valami hasznot remíl belűle. Ha nagy mágus lesz akkor megtírül a befektetíse. Az az Aborg mágus is ebbűl lett olyan fene gazdag.*
2397. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-25 19:44:28
Üzenet elküldve: 2018-10-25 19:44:28
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Hódudvar//
*Egy ideje már unszolja Arraele urat, hogy nézze meg vele Artheniorban a varázslatos Holdudvart. Szeretne minden elementáris erőhöz köthető helyet felkeresni, ahonnan tanulhat valamit, vagy csak láthat valami érdekeset, szépet. Egyedül is jöhetett volna, de társaságban mindig jobban telik az idő. Az idős tündér meg hangulatfelelősként is nagyon ügyes, sosem unatkozik mellette se ember se gnóm. Cukorfalat hátán érkeznek, kényelmes tempóban. A Pegazus fogadó mögötti kertrészhez érve Mogrim leszáll a póniról és úgy vezeti be a kertrészbe a hátasukat. Miközben Cukorfalatot vezeti a hátsókertbe, tekintete Arraele úrra terelődik, aki hamar észreveszi a hely különlegességét, méghozzá a hold örökösen látszódó, erős fényű jelenlétét.*
- Ugye milyen szép Arraele úr! Egész este el tudnám nézni. *A hold látványa és a csillagok szépsége egyaránt el tudná varázsolni egész estére úgy, hogy nem unná el magát. Arraele úr úgy tűnik nem ennyire nyugodt típus, s amint megérkeznek, kiszemel magának egy padot, ahová le is telepedik. Mogrim mosolyogva figyeli az idős tündér helyfoglalását. Nem hagyja magára, így miután a póniját megköti a kerítésnél, utána csatlakozik a padon az idős tündérhez. A neki szegezett kérdésen elgondolkodik. Nem egyszerű felelni rá, de azért megpróbál.*
- Szeretnék a továbbiakban egy vagy legfeljebb kettő elementáris erő kitanulásában jeleskedni. Nem csak úgy belekóstolnék, hanem teljes egészében megtanulásra gondoltam. *Egyáltalán nem titkolja ezt a szándékát, főleg Arraele úr előtt nem aki már így is temérdek mennyiségű segítséget adott neki a tanulmányaihoz.*
- A hold és a nap, mindkettő nagyon vonzó ág. Az éjjel és a nappal együttes erejét bírhatnám, bár mire mindkét ágban otthonosan fogok mozogni az nem kevés idő és pénz lesz. *Költséges egy foglalkozásba kezdett, de egyáltalán nem bánja. A hold ágban kapott Nellaratól nem kevés segítséget, melyért nagyon hálás a lánynak is. A nap ágban viszont magára marad és Abogr nagymester tornyára, ahol minden tudás megvan némi juttatásért cserébe.*
- Megkérdezhetem én is, hogy Arraele úr mit tervez tenni a közeljövőben? *Saját terveinek részét elmondta az idős tündérnek, s illene érdeklődnie, hogy kedves pártfogója és barátja hogyan képzeli saját jövőjét.*
//Hódudvar//
*Egy ideje már unszolja Arraele urat, hogy nézze meg vele Artheniorban a varázslatos Holdudvart. Szeretne minden elementáris erőhöz köthető helyet felkeresni, ahonnan tanulhat valamit, vagy csak láthat valami érdekeset, szépet. Egyedül is jöhetett volna, de társaságban mindig jobban telik az idő. Az idős tündér meg hangulatfelelősként is nagyon ügyes, sosem unatkozik mellette se ember se gnóm. Cukorfalat hátán érkeznek, kényelmes tempóban. A Pegazus fogadó mögötti kertrészhez érve Mogrim leszáll a póniról és úgy vezeti be a kertrészbe a hátasukat. Miközben Cukorfalatot vezeti a hátsókertbe, tekintete Arraele úrra terelődik, aki hamar észreveszi a hely különlegességét, méghozzá a hold örökösen látszódó, erős fényű jelenlétét.*
- Ugye milyen szép Arraele úr! Egész este el tudnám nézni. *A hold látványa és a csillagok szépsége egyaránt el tudná varázsolni egész estére úgy, hogy nem unná el magát. Arraele úr úgy tűnik nem ennyire nyugodt típus, s amint megérkeznek, kiszemel magának egy padot, ahová le is telepedik. Mogrim mosolyogva figyeli az idős tündér helyfoglalását. Nem hagyja magára, így miután a póniját megköti a kerítésnél, utána csatlakozik a padon az idős tündérhez. A neki szegezett kérdésen elgondolkodik. Nem egyszerű felelni rá, de azért megpróbál.*
- Szeretnék a továbbiakban egy vagy legfeljebb kettő elementáris erő kitanulásában jeleskedni. Nem csak úgy belekóstolnék, hanem teljes egészében megtanulásra gondoltam. *Egyáltalán nem titkolja ezt a szándékát, főleg Arraele úr előtt nem aki már így is temérdek mennyiségű segítséget adott neki a tanulmányaihoz.*
- A hold és a nap, mindkettő nagyon vonzó ág. Az éjjel és a nappal együttes erejét bírhatnám, bár mire mindkét ágban otthonosan fogok mozogni az nem kevés idő és pénz lesz. *Költséges egy foglalkozásba kezdett, de egyáltalán nem bánja. A hold ágban kapott Nellaratól nem kevés segítséget, melyért nagyon hálás a lánynak is. A nap ágban viszont magára marad és Abogr nagymester tornyára, ahol minden tudás megvan némi juttatásért cserébe.*
- Megkérdezhetem én is, hogy Arraele úr mit tervez tenni a közeljövőben? *Saját terveinek részét elmondta az idős tündérnek, s illene érdeklődnie, hogy kedves pártfogója és barátja hogyan képzeli saját jövőjét.*
2396. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-24 14:17:02
Üzenet elküldve: 2018-10-24 14:17:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 310
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 310
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Hódudvar//
*Egy jelensíget jöttek kivizsgálni, no nem az öreg Arra papa javaslata vót e, hanem a kölöké. Az öreg meg elkísíri mán mer írdekes amit a filú magyarázgatott neki. Valami hódudvar helyre jönnek, ahun tán mindig fínyesen dereng a hód. Ha minden jó megy akkor lúcsökevínyen írkeznek, ha nem akkor gyalog. Mikor a fogadó mögí írkeznek mán látszik a telihód, igen szípen ragyogva, igen szípen. Arra papa gyönyőködik mán benne ha amúgy is itt van.*
- Szíp ez fijjam, szíp.
*A kölök írdekes helyre hozta az öreget. Mikor meglát egy fapadot azonnal belezsiborong a lába, hogy leűljön, mer öreg mán, meg fáradt.*
- Osztán akkor mit tervelsz a jövőre fijjam? Mondjad csak szípen öregapádnak!
//Hódudvar//
*Egy jelensíget jöttek kivizsgálni, no nem az öreg Arra papa javaslata vót e, hanem a kölöké. Az öreg meg elkísíri mán mer írdekes amit a filú magyarázgatott neki. Valami hódudvar helyre jönnek, ahun tán mindig fínyesen dereng a hód. Ha minden jó megy akkor lúcsökevínyen írkeznek, ha nem akkor gyalog. Mikor a fogadó mögí írkeznek mán látszik a telihód, igen szípen ragyogva, igen szípen. Arra papa gyönyőködik mán benne ha amúgy is itt van.*
- Szíp ez fijjam, szíp.
*A kölök írdekes helyre hozta az öreget. Mikor meglát egy fapadot azonnal belezsiborong a lába, hogy leűljön, mer öreg mán, meg fáradt.*
- Osztán akkor mit tervelsz a jövőre fijjam? Mondjad csak szípen öregapádnak!
2395. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-21 18:51:03
Üzenet elküldve: 2018-10-21 18:51:03
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
*A fájdalom. Az érzés. Erős, erős és égető, mint a tűz, melynek feddhetetlen és tiszta lángja mellettük lobog. Ortas tudja, hogy ez a tisztulás szükséges most, mégis kissé tart tőle. Tart a fájdalomtól. A lány közelsége kedves számára, így nem idegenkedik tőle, bár, mikor a botért nyúló kezét megállítják, a fájdalom ellenére haragvóvá válik egy pillanatra fátyollal szőtt tekintete. Gyenge, túl gyenge, hogy most nyilvánítsa ki fensőbbségét és nem is kívánna így tenni, talán ha erős lenne sem. Engedelmesen, talán életében először, tűri, hogy a lány mögé helyezkedjen, egy kicsit közelebb is fúrja magát, hogy szűnjön a remegés. Tőle függ az élete, ezt pontosan tudja, s mi eddig ismét egy titok volt, most utóbb kiderült. Van, akiben még tud némi bizodalmat plántálni, Kaiyko pont ilyen lány. Némán bólint, s közben hosszasan szívja be a nő illatát lehunyt szemmel, ez talán enyhíti némiképp fájdalmát, mely már arcát is áztatja kissé. A lány halkan zengő hangja megnyugtatja:*
- Mily szépen szól, Kaiyko, mily szépen, bizony. *Átadja magát a test melegének, s a lány szemébe néz, akkor is, mikor ő a térdére feszíti a csonkolt végtagot, s akkor is, mikor a penge izzó fele a csonkhoz ér. Fogai koccannak össze a hirtelen fájdalomra, s a hirtelen sóhajt, majd a lány tekintetét komolyan fürkésző, fokozatosan szürkülő szempár zárja le a pillanatot, teste ernyedten omlik a lány ölébe.
Lassan nyitja ki az ajtót, hogy kilépjen a szabadba. Sarlója vállán, hanyagul odavetve kezével és mosolyogva szívja be a friss levegőt. Orrát hamar megcsapja a szag, mi néhol égett, néhol friss vér szagát sejteti, nem is kell messzire tekintenie, hogy a forrását is meglássa. Keze megszorul a sarló nyelén, csuklóján kidagadnak az inak, miközben önkívületi állapotban rohan oda a halomhoz, melyet összedobált és véres tetemek alkotnak. Belefúrja magát, sorba hajítja le a szomszédját, a másikat, egy ismeretlent, míg végül ismerős apró kezet fog meg sajátja. Addig ordít míg a nap le nem megy. Még akkor is ordít, mikor a hold felkel. Testéhez szorítva a mélán és erőtlenül heverő testeket, térdelve hintázik lábán előre-hátra. Reggelre ordításából kiveszik az erő, hangja mi korábban messzire szállt, most csak néma imaként hat. Tekintetéből is elveszett minden, mi korábban Ortast jellemezte, nem maradt hát más, csak a Düh. ~ Addig gázoltam a vérben, míg végül mellkasomig ért. Addig kóstoltam ízét, míg végül megszerettem azt. Addig éltem egyedül, míg végül nem vágytam másra. S addig éltetett a Düh, mígnem teljesen részemmé vált. ~ Nem kiáltva ébred, olyan régen volt már. Izzadt ugyan, de az izzadtság jó, kellemes. Gyengén nyitja ki szemét, hogy a hajnali pírban csodálhassa meg a lányt, ki fölé hajolva keltegeti. Nem mosolyog, arcára nem ül ki érzelem, sajgó csonkjának helyét nem nézi meg, tudja, hogy jó kezekben volt.*
- Nem... ismerek... gyógyítót. *Szól rekedten.* Te vagy... a gyógyír Kaiyko. Te, bizony. *Gyengén emelné fel kezét, hogy az arcot kissé megsimítsa, de erőtlen még, vélhetően láz is gyötri, így keze visszahanyatlik. Dühösen szorítja össze fogát, s erőszakolja magát, hogy felüljön, nem láthatják gyengének, soha nem láthatják gyengének.*
*A fájdalom. Az érzés. Erős, erős és égető, mint a tűz, melynek feddhetetlen és tiszta lángja mellettük lobog. Ortas tudja, hogy ez a tisztulás szükséges most, mégis kissé tart tőle. Tart a fájdalomtól. A lány közelsége kedves számára, így nem idegenkedik tőle, bár, mikor a botért nyúló kezét megállítják, a fájdalom ellenére haragvóvá válik egy pillanatra fátyollal szőtt tekintete. Gyenge, túl gyenge, hogy most nyilvánítsa ki fensőbbségét és nem is kívánna így tenni, talán ha erős lenne sem. Engedelmesen, talán életében először, tűri, hogy a lány mögé helyezkedjen, egy kicsit közelebb is fúrja magát, hogy szűnjön a remegés. Tőle függ az élete, ezt pontosan tudja, s mi eddig ismét egy titok volt, most utóbb kiderült. Van, akiben még tud némi bizodalmat plántálni, Kaiyko pont ilyen lány. Némán bólint, s közben hosszasan szívja be a nő illatát lehunyt szemmel, ez talán enyhíti némiképp fájdalmát, mely már arcát is áztatja kissé. A lány halkan zengő hangja megnyugtatja:*
- Mily szépen szól, Kaiyko, mily szépen, bizony. *Átadja magát a test melegének, s a lány szemébe néz, akkor is, mikor ő a térdére feszíti a csonkolt végtagot, s akkor is, mikor a penge izzó fele a csonkhoz ér. Fogai koccannak össze a hirtelen fájdalomra, s a hirtelen sóhajt, majd a lány tekintetét komolyan fürkésző, fokozatosan szürkülő szempár zárja le a pillanatot, teste ernyedten omlik a lány ölébe.
Lassan nyitja ki az ajtót, hogy kilépjen a szabadba. Sarlója vállán, hanyagul odavetve kezével és mosolyogva szívja be a friss levegőt. Orrát hamar megcsapja a szag, mi néhol égett, néhol friss vér szagát sejteti, nem is kell messzire tekintenie, hogy a forrását is meglássa. Keze megszorul a sarló nyelén, csuklóján kidagadnak az inak, miközben önkívületi állapotban rohan oda a halomhoz, melyet összedobált és véres tetemek alkotnak. Belefúrja magát, sorba hajítja le a szomszédját, a másikat, egy ismeretlent, míg végül ismerős apró kezet fog meg sajátja. Addig ordít míg a nap le nem megy. Még akkor is ordít, mikor a hold felkel. Testéhez szorítva a mélán és erőtlenül heverő testeket, térdelve hintázik lábán előre-hátra. Reggelre ordításából kiveszik az erő, hangja mi korábban messzire szállt, most csak néma imaként hat. Tekintetéből is elveszett minden, mi korábban Ortast jellemezte, nem maradt hát más, csak a Düh. ~ Addig gázoltam a vérben, míg végül mellkasomig ért. Addig kóstoltam ízét, míg végül megszerettem azt. Addig éltem egyedül, míg végül nem vágytam másra. S addig éltetett a Düh, mígnem teljesen részemmé vált. ~ Nem kiáltva ébred, olyan régen volt már. Izzadt ugyan, de az izzadtság jó, kellemes. Gyengén nyitja ki szemét, hogy a hajnali pírban csodálhassa meg a lányt, ki fölé hajolva keltegeti. Nem mosolyog, arcára nem ül ki érzelem, sajgó csonkjának helyét nem nézi meg, tudja, hogy jó kezekben volt.*
- Nem... ismerek... gyógyítót. *Szól rekedten.* Te vagy... a gyógyír Kaiyko. Te, bizony. *Gyengén emelné fel kezét, hogy az arcot kissé megsimítsa, de erőtlen még, vélhetően láz is gyötri, így keze visszahanyatlik. Dühösen szorítja össze fogát, s erőszakolja magát, hogy felüljön, nem láthatják gyengének, soha nem láthatják gyengének.*
2394. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-21 18:01:15
Üzenet elküldve: 2018-10-21 18:01:15
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*Ortast ölelve a világ egészen más. Távlatai a végtelenbe futnak, élményei kinyílnak, mert meg akarja osztani őket... vele. Ijesztőbb ez, mint gondolta volna. Most, hogy újra van valakije ebben a nyomorult életben, mindennél fojtogatóbb a gondolat, hogy elveszítheti. A reszketés rá is átragad. Csak részben okolható érte a hideg. A legszívesebben most is elbújna, árnyékok közé húzódna e felkavarodott események elől, de rá kell jönnie, hogy ez a kettős, mely most a minden a számára, nos, ezúttal egyedül őrá támaszkodhat másikuk áldozata miatt. Megfeszíti az akaratát, megrázza a fejét, hogy tisztuljanak a gondolatai. Szüksége lesz az eszére, ami most csak kevereg az érzelmei viharában.*
- Nem *állítja meg Ortas ágért nyúló kezét. Kaiyko előhúzza a kését és az izzó parázsra teszi egy kőre támasztva.* - Tarts ki még egy kicsit.
*Kallan meséi a háborúról... szinte összefolynak képtelenebbnél képtelenebb történetekkel, melyekből szintén kifogyhatatlan volt a nomád veterán. Egy felhevített pengével kiégetni a csonkot, sokkal jobbnak tűnik. Aggódik, hogy egy megperzselődött ág darabkái bajt csinálhatnak a sebben.
Óvatosan Ortas mögé helyezkedik, hogy jobban meg tudja majd tartani. Fejét fejének dönti. Még mindig oly valószínűtlennek tetszik ez az egész.
~ Miért tette? Miért egy ekkora áldozat csak őérte? ~
Nem a hála vagy a lekötelezettség hajtja, hogy maradjon. De hosszú idő óta most először tudja biztosan, hogy jó helyen van. Annak ellenére, hogy tudja, mit vállal. Ortas a düh. Érzi a mélyben. Nem álltatja magát. De akkor is.
Halkan dúdol, míg a penge áthevül. Szorosan tartja a kötést a megcsonkított ujjon, hogy csillapítsa a vérzést. Valószínűleg neki nagyobb szüksége van a nyugtató dallamra, mint a férfinak, de nem odázhatja a végtelenségig a pillanatot. A térdén megtámasztva igyekszik biztosan megtartani Ortas kezét. A késért nyúl. Elbukna a feladattal, ha nem látná, mennyire vérzik a csonk a hevenyészett kötés nélkül. Amikor rászánja magát, az égett hús szaga megtölti az orrát. Egy lélegzetnyi idő, nem több és már ejti is ki a kést a kezéből. A csend szinte karmolja. A csend, amit az ájult férfi hagy körülötte, amint fájdalomtól megfeszült teste végül elernyed.*
- Ébredj *súgja, ahogy a hajnal csípős derengése megjelenik a látóhatáron.* - Ortas, ébredj. Keresünk egy gyógyítót neked *mondja. A vérzés ugyan elállt, de az a seb még ellátásra szorul, hogy rendben gyógyuljon.*
*Ortast ölelve a világ egészen más. Távlatai a végtelenbe futnak, élményei kinyílnak, mert meg akarja osztani őket... vele. Ijesztőbb ez, mint gondolta volna. Most, hogy újra van valakije ebben a nyomorult életben, mindennél fojtogatóbb a gondolat, hogy elveszítheti. A reszketés rá is átragad. Csak részben okolható érte a hideg. A legszívesebben most is elbújna, árnyékok közé húzódna e felkavarodott események elől, de rá kell jönnie, hogy ez a kettős, mely most a minden a számára, nos, ezúttal egyedül őrá támaszkodhat másikuk áldozata miatt. Megfeszíti az akaratát, megrázza a fejét, hogy tisztuljanak a gondolatai. Szüksége lesz az eszére, ami most csak kevereg az érzelmei viharában.*
- Nem *állítja meg Ortas ágért nyúló kezét. Kaiyko előhúzza a kését és az izzó parázsra teszi egy kőre támasztva.* - Tarts ki még egy kicsit.
*Kallan meséi a háborúról... szinte összefolynak képtelenebbnél képtelenebb történetekkel, melyekből szintén kifogyhatatlan volt a nomád veterán. Egy felhevített pengével kiégetni a csonkot, sokkal jobbnak tűnik. Aggódik, hogy egy megperzselődött ág darabkái bajt csinálhatnak a sebben.
Óvatosan Ortas mögé helyezkedik, hogy jobban meg tudja majd tartani. Fejét fejének dönti. Még mindig oly valószínűtlennek tetszik ez az egész.
~ Miért tette? Miért egy ekkora áldozat csak őérte? ~
Nem a hála vagy a lekötelezettség hajtja, hogy maradjon. De hosszú idő óta most először tudja biztosan, hogy jó helyen van. Annak ellenére, hogy tudja, mit vállal. Ortas a düh. Érzi a mélyben. Nem álltatja magát. De akkor is.
Halkan dúdol, míg a penge áthevül. Szorosan tartja a kötést a megcsonkított ujjon, hogy csillapítsa a vérzést. Valószínűleg neki nagyobb szüksége van a nyugtató dallamra, mint a férfinak, de nem odázhatja a végtelenségig a pillanatot. A térdén megtámasztva igyekszik biztosan megtartani Ortas kezét. A késért nyúl. Elbukna a feladattal, ha nem látná, mennyire vérzik a csonk a hevenyészett kötés nélkül. Amikor rászánja magát, az égett hús szaga megtölti az orrát. Egy lélegzetnyi idő, nem több és már ejti is ki a kést a kezéből. A csend szinte karmolja. A csend, amit az ájult férfi hagy körülötte, amint fájdalomtól megfeszült teste végül elernyed.*
- Ébredj *súgja, ahogy a hajnal csípős derengése megjelenik a látóhatáron.* - Ortas, ébredj. Keresünk egy gyógyítót neked *mondja. A vérzés ugyan elállt, de az a seb még ellátásra szorul, hogy rendben gyógyuljon.*
2393. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-12 06:12:24
Üzenet elküldve: 2018-10-12 06:12:24
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Nem mondhatja, hogy rezzenéstelenül tűri, azt sem, hogy arcára nem ír jeleket a fájdalom. De azt sem, hogy arcára nem ír jeleket Kaiyko érzelmének megnyilvánulása, mely némiképp enyhíti fájdalmát. Homlokán apró pettyek kezdenek gyöngyözni, s az egész testét átjáró remegés kívülről is látható. Nem. Nem bánta meg, ami azt illeti hosszú ideje készült rá, csak még szüksége volt megerősítésre áldozatához. Egy titok, melyet még ő sem tudott. Most először engedelmesen feltartja kezét, mely zsibog a fájdalomtól, zavartan és tettetett mosollyal nézi a lányt, amint kézfejére szorítja saját ruhájából tépett csíkot, lázas tekintettel nézi a kimonót, melyet megrongáltak miatta. Volt, hogy szerzett már sebet, volt, hogy el kellett magát látnia, jóllehet ettől kevésbé komolyabb sérüléseket, itt pedig a legfontosabb a gyorsaság. Szívesen nézné még a lány örömét és meglepetését, ahogyan azt is, hogy az aggodalom csak érte szól, rég érzett már ilyet. De az idő, az idő most nem áll meg, vészesen közelíti azt a pontot, mikor már nem fog tudni gondolkodni, mikor már napcserzette arcát kifehéríti a vérveszteség. Mikor legelőször megszólal utána, hangja csendes és mély, de nem olyan, mintha kútból beszélne, bár tény, hogy saját magát már inkább hallja úgy. Hangja szelíd és kedves, mosoly csempésződik a fáradt és bágyadó tekintetek köré, majd kezéről Kaiykora néz fel sután.*
- A tűz, Kaiyko, parázs kell neki, úgy bizony. *Minden bizonnyal élete egyik legkegyetlenebb élményében lesz része. Ortas erős, ha szívét düh táplálja, de ezúttal egy régi és elfelejtett érzés tör rá, ahogy a lányra néz. Nem tudja megmagyarázni, de nem is akarja, csak azt tudja, hogy nem akarja itt hagyni. Sem fizikailag, sem lelkileg.*
- Ortas el fog ájulni, úgy hiszem, igen. De elállítja a vérzést. De ne félj, ez természetes! *Emeli fel ép kezét, hogy lassan a lány szeméhez közeledjen, s könnyeit letörölje, ha engedi. A szájára is enged már, a szeme körül kezdődő kedvességből, a lány aggodalma jól esik neki. A lány jelenléte jól esik neki. Bár nem jelölte kezét találkozásuk napján, akárhogyan is alakul, több emléket kapott most-e néhány álombéli óra alatt, mint hosszú ideje. El akar veszni azokban a tekintetekben. Ha szemét letörölhette keze, a lány keze felé indul, s a tűzből kilógó vékonyabb ág felé vezeti azt, hogy együtt vigyék véghez, mi most szükséges. Nem akar ilyen terhet egyedül Kaiykora róni.*
- Bele kell nyomnunk a sebbe. *Mondja, s göcögve tekint a tuskón árválkodó letett ujjra, egészen mulatságos így. Aztán szája megrándul, de megrázza magát. Még nem ájulhat el, még nem. Bizalma a lányban van, s annak tekintete is megérte ezt az egészet, akárhogyan is alakul a jövő.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Nem mondhatja, hogy rezzenéstelenül tűri, azt sem, hogy arcára nem ír jeleket a fájdalom. De azt sem, hogy arcára nem ír jeleket Kaiyko érzelmének megnyilvánulása, mely némiképp enyhíti fájdalmát. Homlokán apró pettyek kezdenek gyöngyözni, s az egész testét átjáró remegés kívülről is látható. Nem. Nem bánta meg, ami azt illeti hosszú ideje készült rá, csak még szüksége volt megerősítésre áldozatához. Egy titok, melyet még ő sem tudott. Most először engedelmesen feltartja kezét, mely zsibog a fájdalomtól, zavartan és tettetett mosollyal nézi a lányt, amint kézfejére szorítja saját ruhájából tépett csíkot, lázas tekintettel nézi a kimonót, melyet megrongáltak miatta. Volt, hogy szerzett már sebet, volt, hogy el kellett magát látnia, jóllehet ettől kevésbé komolyabb sérüléseket, itt pedig a legfontosabb a gyorsaság. Szívesen nézné még a lány örömét és meglepetését, ahogyan azt is, hogy az aggodalom csak érte szól, rég érzett már ilyet. De az idő, az idő most nem áll meg, vészesen közelíti azt a pontot, mikor már nem fog tudni gondolkodni, mikor már napcserzette arcát kifehéríti a vérveszteség. Mikor legelőször megszólal utána, hangja csendes és mély, de nem olyan, mintha kútból beszélne, bár tény, hogy saját magát már inkább hallja úgy. Hangja szelíd és kedves, mosoly csempésződik a fáradt és bágyadó tekintetek köré, majd kezéről Kaiykora néz fel sután.*
- A tűz, Kaiyko, parázs kell neki, úgy bizony. *Minden bizonnyal élete egyik legkegyetlenebb élményében lesz része. Ortas erős, ha szívét düh táplálja, de ezúttal egy régi és elfelejtett érzés tör rá, ahogy a lányra néz. Nem tudja megmagyarázni, de nem is akarja, csak azt tudja, hogy nem akarja itt hagyni. Sem fizikailag, sem lelkileg.*
- Ortas el fog ájulni, úgy hiszem, igen. De elállítja a vérzést. De ne félj, ez természetes! *Emeli fel ép kezét, hogy lassan a lány szeméhez közeledjen, s könnyeit letörölje, ha engedi. A szájára is enged már, a szeme körül kezdődő kedvességből, a lány aggodalma jól esik neki. A lány jelenléte jól esik neki. Bár nem jelölte kezét találkozásuk napján, akárhogyan is alakul, több emléket kapott most-e néhány álombéli óra alatt, mint hosszú ideje. El akar veszni azokban a tekintetekben. Ha szemét letörölhette keze, a lány keze felé indul, s a tűzből kilógó vékonyabb ág felé vezeti azt, hogy együtt vigyék véghez, mi most szükséges. Nem akar ilyen terhet egyedül Kaiykora róni.*
- Bele kell nyomnunk a sebbe. *Mondja, s göcögve tekint a tuskón árválkodó letett ujjra, egészen mulatságos így. Aztán szája megrándul, de megrázza magát. Még nem ájulhat el, még nem. Bizalma a lányban van, s annak tekintete is megérte ezt az egészet, akárhogyan is alakul a jövő.*
2392. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-10-07 20:54:20
Üzenet elküldve: 2018-10-07 20:54:20
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*Csendben hallgatja Ortast, amint haláláról beszél, s ami azután volt. Senkinek nem szabadna ilyesmikről beszélnie. Nem azért, mert felzaklat vele másokat, hanem mert senkinek nem szabadna tudnia, milyen érzés ilyen terheket cipelni. Csak figyeli Ortas arcát, a mélységet a szemében, az őszinteséget a hangjában. A két veteránra emlékezteti. A pillanatokra, amikor néha csak elhallgattak néhány hosszú pillanatra a tüzet bámulva. Olyankor tudta, hogy olyan dolgokra emlékeznek, amire senkinek nem volna szabad. Azokból a csendekből többet tanult a háborúról, mint akármilyen könyvből vagy elbeszélésből. Talán ezért érzi ezt az otthonosságot Ortas mellett. Ismerős, hozzá tartozó.
Nem borzad el a sebek láttán. Megérti, miért kellettek. Ő is volt egyedül az egész világban. Nem korholja vagy sajnálja miattuk. Nem kell. Egyedül arra nyílnak el az ajkai tiltakozó szót keresve, mikor Ortas kijelenti, hogy mindez, hogy ez köztük nem maradhat így. Megretten, hogy újra magára marad, hogy az a mély, reszelős hang nem szól majd többé hozzá, hogy csendjével eltűnik újra a világból minden, amihez közel érzi magát.
De a szavak nem hagyják el. Folytatódnak és körülölelik. Nem pirul el, nem süti le a szemét, ahogy bók vagy dicséret előtt szokása. Csak facsarodik a torka ismét, csak gyűlik a könny a szemébe. Nem retten meg az emelkedő sarlódól. Sokkal jobban fél tőle, hogy magára marad.
Minden olyan gyorsan történik, s mikor már megtörtént, ő csak dermedten néz. Ortas szavai valószínűtlennek tűnnek, mint egy ködös látomás. Az a név oldja fel e mozdulatlanságba fagyott pillanatot: Vogari. Egyszerre szólal a lelkében is azokkal a zöngékkel. Kitölti az űrt, elmossa a feszülten csikorgó zajt a jóscsontok suttogásából, kioldja a görcsöt a tagjaiból. Azonnal mozdul. Csíkot repeszt a ruhája széléből és Ortas vérző ujjára tekeri, hogy elszorítsa. Homlokát a megcsonkított kézre hajtja, s már nem tud megálljt parancsolni a könnyeinek. Annyi mindent szeretne mondani, annyi-annyi mindent, amire nincs is szó. Szégyelli magát, hogy ilyen tehetetlen, hogy nem tudja kifejezni, amit megérdemelne ez az áldozat.*
- Köszönöm *súgja a szövetbe tekert kézre. Kell még egy kis idő, hogy összeszedje magát. Végig szorítja Ortas kezét, de nem tudja mit kéne tennie. Nem igazán ért a sebekhez. Ez pedig itt nagyon vérzik. Épp ezért leginkább kétségbeesett rémület ül ki a szemébe.*
- Én nem tudom, hogyan... Hogy mit... *habogja. Fogalma sincs, hogyan állíthatná el a vérzést vagy hogy hol találhatna ilyenkor egy gyógyítót. Egészen felkavarja a gondolat, hogy mindez csak miatta, érte történt.*
*Csendben hallgatja Ortast, amint haláláról beszél, s ami azután volt. Senkinek nem szabadna ilyesmikről beszélnie. Nem azért, mert felzaklat vele másokat, hanem mert senkinek nem szabadna tudnia, milyen érzés ilyen terheket cipelni. Csak figyeli Ortas arcát, a mélységet a szemében, az őszinteséget a hangjában. A két veteránra emlékezteti. A pillanatokra, amikor néha csak elhallgattak néhány hosszú pillanatra a tüzet bámulva. Olyankor tudta, hogy olyan dolgokra emlékeznek, amire senkinek nem volna szabad. Azokból a csendekből többet tanult a háborúról, mint akármilyen könyvből vagy elbeszélésből. Talán ezért érzi ezt az otthonosságot Ortas mellett. Ismerős, hozzá tartozó.
Nem borzad el a sebek láttán. Megérti, miért kellettek. Ő is volt egyedül az egész világban. Nem korholja vagy sajnálja miattuk. Nem kell. Egyedül arra nyílnak el az ajkai tiltakozó szót keresve, mikor Ortas kijelenti, hogy mindez, hogy ez köztük nem maradhat így. Megretten, hogy újra magára marad, hogy az a mély, reszelős hang nem szól majd többé hozzá, hogy csendjével eltűnik újra a világból minden, amihez közel érzi magát.
De a szavak nem hagyják el. Folytatódnak és körülölelik. Nem pirul el, nem süti le a szemét, ahogy bók vagy dicséret előtt szokása. Csak facsarodik a torka ismét, csak gyűlik a könny a szemébe. Nem retten meg az emelkedő sarlódól. Sokkal jobban fél tőle, hogy magára marad.
Minden olyan gyorsan történik, s mikor már megtörtént, ő csak dermedten néz. Ortas szavai valószínűtlennek tűnnek, mint egy ködös látomás. Az a név oldja fel e mozdulatlanságba fagyott pillanatot: Vogari. Egyszerre szólal a lelkében is azokkal a zöngékkel. Kitölti az űrt, elmossa a feszülten csikorgó zajt a jóscsontok suttogásából, kioldja a görcsöt a tagjaiból. Azonnal mozdul. Csíkot repeszt a ruhája széléből és Ortas vérző ujjára tekeri, hogy elszorítsa. Homlokát a megcsonkított kézre hajtja, s már nem tud megálljt parancsolni a könnyeinek. Annyi mindent szeretne mondani, annyi-annyi mindent, amire nincs is szó. Szégyelli magát, hogy ilyen tehetetlen, hogy nem tudja kifejezni, amit megérdemelne ez az áldozat.*
- Köszönöm *súgja a szövetbe tekert kézre. Kell még egy kis idő, hogy összeszedje magát. Végig szorítja Ortas kezét, de nem tudja mit kéne tennie. Nem igazán ért a sebekhez. Ez pedig itt nagyon vérzik. Épp ezért leginkább kétségbeesett rémület ül ki a szemébe.*
- Én nem tudom, hogyan... Hogy mit... *habogja. Fogalma sincs, hogyan állíthatná el a vérzést vagy hogy hol találhatna ilyenkor egy gyógyítót. Egészen felkavarja a gondolat, hogy mindez csak miatta, érte történt.*
2391. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-27 21:44:38
Üzenet elküldve: 2018-09-27 21:44:38
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ortas a Düh, most némiképp boldog. Persze ez csak árnyalatnyi falatja a boldogságnak, mely nem is igazán ül ki az arcára. Talán a vonásai simábbak kissé, Kaiyko, aki már ismeri mégis felfedezheti a változást, de csak egy nagyon rövid időre, mielőtt ismét hideggé válik. Ortas szótlan nézi, ahogy a lány összehúzza magán kimonóját, egy halvány pillanatra ismét nyakának ívében és a kissé keskenyebb mandula szemekben gyönyörködik. ~ Nem volt mindig fakó. Nem bizony, elvettem tőle. ~ Összeszorul a gyomra néhány másodperc erejéig, talán míg a lány hármat pislant. Engedi, hogy közelebb húzódjon a tűzhöz, egyébként is hűvösödik az éjszaka. Bal kezéből átveszi a jobba a sarlót, majd így tesz néhány hasábot ismételten a tűzre. Már nem kell a sötét. Csendesen figyeli, ahogy a lángok fénye, Kaiyko korommal megfestett arcán törik meg, korábban ilyen szemszögből még nem látta a lányt. Ami igaz, az igaz, ebből a szempontból nem is nagyon figyelte meg. Hallgatja a történetet, valahogyan megnyugtatja, s komoran bólint a végén.*
- Én is... meghaltam egyszer. De mikor felébredtem nem várt semmi és senki. A Hely volt az, mi kitaszított, mi elveszejtett. Senki nem maradt csak én. Bizony senki. *Bólogat hidegen és természetesen.*
- Ilyen éjjel volt, mint a mostani. *Néz fel a csillagokra.* Egyedüli lettem az egész világon. Csak én maradtam. Rengeteg vér és holtak, úgy kellett kiásnom magam. Bizony. Nehéz volt. *Meséli ő is. Megered a nyelve, sokkal jobban bízik már, de a neheze még hátra van.*
- Minden nap... minden áldott nap emlékeztetem magam arra a napra. *Morogja immár, s sarlós kezével felhúzza bal karján a kabátujját, alkarját a tűz fényébe tartja. A kéz gyakorlatilag a könyökhajlattól lefelé keresztvágásokkal tűzdelt, szinte nincs már egy ép felület a kézen. Némely seb már régen behegedt, vadhús burjánzik rajta, néhány azonban még friss, csak néhány napos.*
- Minden nap... emlékeznem kell. *Fúrja tekintetét a lányéba.*
- Egyetlen napot hagytam ki, s az az, mikor találkoztunk. Nem érzem szükségét az emlékeknek, újakat adtál. Ezt köszönöm. De nem maradhat így. *Szól sötéten, mély hangja belehasít az éjszakába.*
- Nekem is adnom kell, most hogy láthattalak, most, hogy leküzdötted félelmeid, s kitárulkoztál nekem. Te vagy a hold Kaiyko, s a holdnál szebb a világon nincsen. Mert gyönyörű az éjszaka, s csendes, csak egy mutat utat. *Semmi nem változik arcán, nem bókol, nem udvarol, nem érzelgős, pusztán tényeket közöl.*
- Nem mehetsz el... *Emeli meg kezét a sarlóval, addig, míg az éjszakai égbolton verőfényesen ragyogó hold vakítóvá nem festi meg a sarló élét.* Nem mehetsz el, úgy, hogy nem adtam neked valamit magamból, valamit, amiről én sem tudtam... talán egy titkot. *Húzódik mosolyra szája sarka.*
- Hogy én is tudok még másokért áldozatokat hozni. *Ha a lány megszólalna nem hagyná, lecsendesítené, de tekintete így is mindent elárul, csak nagyobb lenne a düh, mert Ortas hangosan kezd levegőt venni, szája penge vékonnyá simul, fogai halkan összekoccannak, s egymáson súrlódnak. Addig a pillanatig, míg le nem sújt a sarlóval. Hangtalan suhan a levegőben, s mikor a korábban már kikészített tuskóval érintkezik, akkor sem hallatszik, csupán egy tompa puffanás. Bal kezét lassan leveszi a tuskóról maga mellé, nem foglalkozik a folyó vérrel, arca nem rezdül, talán csak egy kissé szorítja össze jobban száját.*
- Enyém volt, most már tiéd. A Béke. *Teszi le a sarlót, s emeli fel levágott gyűrűsujját jobb keze ujja közé csippentve.*
- Valakiknek sorsuk összekötésének jelképe, s gyűrűt húz rá, hogy szentesítse a kapcsolatot. Valakinek csak egy ujj, mi a többi mellett fekszik. Nekem áldozat. Egyben titkom, melyről még nem tudtam korábban. Most már a tiéd. Hátha lehet belőle egyszer... Vogari. *Vonja meg vállát csendesen, és a lányra néz, s arcát fürkészi, undort, visszásságot, félelmet keres rajta. Az éjszaka immár teljes, mindent tisztán lát már.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ortas a Düh, most némiképp boldog. Persze ez csak árnyalatnyi falatja a boldogságnak, mely nem is igazán ül ki az arcára. Talán a vonásai simábbak kissé, Kaiyko, aki már ismeri mégis felfedezheti a változást, de csak egy nagyon rövid időre, mielőtt ismét hideggé válik. Ortas szótlan nézi, ahogy a lány összehúzza magán kimonóját, egy halvány pillanatra ismét nyakának ívében és a kissé keskenyebb mandula szemekben gyönyörködik. ~ Nem volt mindig fakó. Nem bizony, elvettem tőle. ~ Összeszorul a gyomra néhány másodperc erejéig, talán míg a lány hármat pislant. Engedi, hogy közelebb húzódjon a tűzhöz, egyébként is hűvösödik az éjszaka. Bal kezéből átveszi a jobba a sarlót, majd így tesz néhány hasábot ismételten a tűzre. Már nem kell a sötét. Csendesen figyeli, ahogy a lángok fénye, Kaiyko korommal megfestett arcán törik meg, korábban ilyen szemszögből még nem látta a lányt. Ami igaz, az igaz, ebből a szempontból nem is nagyon figyelte meg. Hallgatja a történetet, valahogyan megnyugtatja, s komoran bólint a végén.*
- Én is... meghaltam egyszer. De mikor felébredtem nem várt semmi és senki. A Hely volt az, mi kitaszított, mi elveszejtett. Senki nem maradt csak én. Bizony senki. *Bólogat hidegen és természetesen.*
- Ilyen éjjel volt, mint a mostani. *Néz fel a csillagokra.* Egyedüli lettem az egész világon. Csak én maradtam. Rengeteg vér és holtak, úgy kellett kiásnom magam. Bizony. Nehéz volt. *Meséli ő is. Megered a nyelve, sokkal jobban bízik már, de a neheze még hátra van.*
- Minden nap... minden áldott nap emlékeztetem magam arra a napra. *Morogja immár, s sarlós kezével felhúzza bal karján a kabátujját, alkarját a tűz fényébe tartja. A kéz gyakorlatilag a könyökhajlattól lefelé keresztvágásokkal tűzdelt, szinte nincs már egy ép felület a kézen. Némely seb már régen behegedt, vadhús burjánzik rajta, néhány azonban még friss, csak néhány napos.*
- Minden nap... emlékeznem kell. *Fúrja tekintetét a lányéba.*
- Egyetlen napot hagytam ki, s az az, mikor találkoztunk. Nem érzem szükségét az emlékeknek, újakat adtál. Ezt köszönöm. De nem maradhat így. *Szól sötéten, mély hangja belehasít az éjszakába.*
- Nekem is adnom kell, most hogy láthattalak, most, hogy leküzdötted félelmeid, s kitárulkoztál nekem. Te vagy a hold Kaiyko, s a holdnál szebb a világon nincsen. Mert gyönyörű az éjszaka, s csendes, csak egy mutat utat. *Semmi nem változik arcán, nem bókol, nem udvarol, nem érzelgős, pusztán tényeket közöl.*
- Nem mehetsz el... *Emeli meg kezét a sarlóval, addig, míg az éjszakai égbolton verőfényesen ragyogó hold vakítóvá nem festi meg a sarló élét.* Nem mehetsz el, úgy, hogy nem adtam neked valamit magamból, valamit, amiről én sem tudtam... talán egy titkot. *Húzódik mosolyra szája sarka.*
- Hogy én is tudok még másokért áldozatokat hozni. *Ha a lány megszólalna nem hagyná, lecsendesítené, de tekintete így is mindent elárul, csak nagyobb lenne a düh, mert Ortas hangosan kezd levegőt venni, szája penge vékonnyá simul, fogai halkan összekoccannak, s egymáson súrlódnak. Addig a pillanatig, míg le nem sújt a sarlóval. Hangtalan suhan a levegőben, s mikor a korábban már kikészített tuskóval érintkezik, akkor sem hallatszik, csupán egy tompa puffanás. Bal kezét lassan leveszi a tuskóról maga mellé, nem foglalkozik a folyó vérrel, arca nem rezdül, talán csak egy kissé szorítja össze jobban száját.*
- Enyém volt, most már tiéd. A Béke. *Teszi le a sarlót, s emeli fel levágott gyűrűsujját jobb keze ujja közé csippentve.*
- Valakiknek sorsuk összekötésének jelképe, s gyűrűt húz rá, hogy szentesítse a kapcsolatot. Valakinek csak egy ujj, mi a többi mellett fekszik. Nekem áldozat. Egyben titkom, melyről még nem tudtam korábban. Most már a tiéd. Hátha lehet belőle egyszer... Vogari. *Vonja meg vállát csendesen, és a lányra néz, s arcát fürkészi, undort, visszásságot, félelmet keres rajta. Az éjszaka immár teljes, mindent tisztán lát már.*
2390. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-25 19:40:45
Üzenet elküldve: 2018-09-25 19:40:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 143
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 143
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
*Direkt nem a Főtér felől közelít a városba. Ha az öccse tényleg itt van, akkor Ertatsnoy szerint elkerüli azokat a helyeket, ahol sokan lehetnek, a Holdudvar pedig pont egy olyan kert, ahol szerinte egy fiatal tündér meghúzódhat. Azonban nem kell sokat keresgélnie, hogy rájöjjön: tévedett. A testvére nincs itt.
Merre keresse? Túl nagy Lanawin, a fiatal druidának pedig semmi nyoma sincs. De azért nem adja fel, ha más nincs, addig fogja kérdezgeti az itt lakókat, amíg valaki nem mondd valamit. Nem fél a lázadástól, hiszen élt már a Kikötőben is, pontosan ért ahhoz, hogy hogyan kell elbujdosni a szűk kis részeken.*
Merre keresse? Túl nagy Lanawin, a fiatal druidának pedig semmi nyoma sincs. De azért nem adja fel, ha más nincs, addig fogja kérdezgeti az itt lakókat, amíg valaki nem mondd valamit. Nem fél a lázadástól, hiszen élt már a Kikötőben is, pontosan ért ahhoz, hogy hogyan kell elbujdosni a szűk kis részeken.*
2389. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-23 18:54:18
Üzenet elküldve: 2018-09-23 18:54:18
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*Minden zsigere, minden porcikája, minden idegszála elkerülné, ami most jön. Az, hogy tétlen marad, szembemegy mindennel, ami eddig oly természetes volt neki mint a lélegzés. Ortas hangja csitítja egyedül a lelkében ezt a vergődést és az elszántsága. Tekintete mégis szégyellősen rebben félre, ahogy megérintik. Reszket. Minden ízében reszket. Nem a félelemtől. Tőle nem fél. Már nem. A hideg és az ösztönszinten benne feszülő pánik futja el jellegzetes mintájával a bőrét, ahogy a ruha lecsúszik a vállairól.
Pillantása félszegen követi az irányt, melyet Ortas ujja mutat. A hold sápatag korongja ekkor bukkan fel a házak tetejénél. Fénye lassan csorog végig a cserepeken. Mintha az idő külön nekik tartaná fenn ezt a szegletet. Az éj fakó-fehér éke fenségesen emelkedik fekete trónusára az égen. Ennek ellenére fel sem merül benne, hogy állítása meginogna. Hiszen ki mondaná meg, hogy írható le egy szív vagy a szentélye? Ha Artheniort, a kontinenst, a világot ragyogja be, attól még kitöltheti az ő mellkasát is. Maradéktalanul. Teljes egészében. Ortas viszont mintha nem látná az égen. Bár amikor reá pillant, hunyt szemmel ül előtte. Kaiyko halovány bőre szinte világít ebben a fényben. Ortas pedig ott ül, épp az ő árnyékában. Olybá tűnik, bármennyire is csenevész a Csontvető, árnyékát mintha Ortasra öntötték volna.
Ahogy a nevét kimondja... Szótagolva, ahogy csak névadója, a nomád veterán szokta. A yadanok nyelvén jelentéssel bíró tagokat. Kallan sajátos szójátéka, a nomád nép sokjelentésű, színes kifejezéseinek köszönhetően. Rengetegszer elmesélte, hogyan nevezte el őt. De mindig kicsit másképp. Mindig kissé ahhoz igazítva a jelentést, amit a mese épp aktuális oka tanulságként megkívánt. Az erejét hangsúlyozva, a csodákra jellemző törékenységet vagy a mélységét. A túlélés terhét; az észrevétlen munkáló erőket, melyektől minden élő függ, s melyeket megszokván már oly természetesnek veszünk, hogy még a gondolat is átsiklik rajtuk; a végtelenben tükröződő jelent.
Olyan régóta volt már senki, olyan régóta volt már csupán Csontvető, hogy a kimondott szó szinte újrakereszteli. Sóhajtva húzza össze magán a tunikát. Még nem tudja hová tenni az érzést. Ortas pedig ismét adna. Ezúttal nem ellenkezik. Olyan ez, mint a víz. Emelhetsz elé gátat, de úgyis megtalálja az útját.
A kérdésre zavartan rebben meg Kaiyko szemöldöke. ~De hisz mindegyik csont, nem csak Vogari...~ Válaszra nyíló ajkai azonban visszazáródnak, amint kissé átértelmezi Ortas szavait.*
- Miután meghaltam *kezdi csendesen és közelebb húzódik a tűzhöz* -, egy darabig csak céltalanul bolyongtam. Akkor találtam rá a jóscsontokra. Olyanok lettek nekem, mint egy horgony, ami a világhoz köt. Vogari a békém. Mert nincs más. Csont, igen. Egy régi történet egy darabja. Valaki ujjperceinek egyike, akinek a meséje itt suttog a fülemben, de túl távoli, túl halk, hogy értsem.
*Minden zsigere, minden porcikája, minden idegszála elkerülné, ami most jön. Az, hogy tétlen marad, szembemegy mindennel, ami eddig oly természetes volt neki mint a lélegzés. Ortas hangja csitítja egyedül a lelkében ezt a vergődést és az elszántsága. Tekintete mégis szégyellősen rebben félre, ahogy megérintik. Reszket. Minden ízében reszket. Nem a félelemtől. Tőle nem fél. Már nem. A hideg és az ösztönszinten benne feszülő pánik futja el jellegzetes mintájával a bőrét, ahogy a ruha lecsúszik a vállairól.
Pillantása félszegen követi az irányt, melyet Ortas ujja mutat. A hold sápatag korongja ekkor bukkan fel a házak tetejénél. Fénye lassan csorog végig a cserepeken. Mintha az idő külön nekik tartaná fenn ezt a szegletet. Az éj fakó-fehér éke fenségesen emelkedik fekete trónusára az égen. Ennek ellenére fel sem merül benne, hogy állítása meginogna. Hiszen ki mondaná meg, hogy írható le egy szív vagy a szentélye? Ha Artheniort, a kontinenst, a világot ragyogja be, attól még kitöltheti az ő mellkasát is. Maradéktalanul. Teljes egészében. Ortas viszont mintha nem látná az égen. Bár amikor reá pillant, hunyt szemmel ül előtte. Kaiyko halovány bőre szinte világít ebben a fényben. Ortas pedig ott ül, épp az ő árnyékában. Olybá tűnik, bármennyire is csenevész a Csontvető, árnyékát mintha Ortasra öntötték volna.
Ahogy a nevét kimondja... Szótagolva, ahogy csak névadója, a nomád veterán szokta. A yadanok nyelvén jelentéssel bíró tagokat. Kallan sajátos szójátéka, a nomád nép sokjelentésű, színes kifejezéseinek köszönhetően. Rengetegszer elmesélte, hogyan nevezte el őt. De mindig kicsit másképp. Mindig kissé ahhoz igazítva a jelentést, amit a mese épp aktuális oka tanulságként megkívánt. Az erejét hangsúlyozva, a csodákra jellemző törékenységet vagy a mélységét. A túlélés terhét; az észrevétlen munkáló erőket, melyektől minden élő függ, s melyeket megszokván már oly természetesnek veszünk, hogy még a gondolat is átsiklik rajtuk; a végtelenben tükröződő jelent.
Olyan régóta volt már senki, olyan régóta volt már csupán Csontvető, hogy a kimondott szó szinte újrakereszteli. Sóhajtva húzza össze magán a tunikát. Még nem tudja hová tenni az érzést. Ortas pedig ismét adna. Ezúttal nem ellenkezik. Olyan ez, mint a víz. Emelhetsz elé gátat, de úgyis megtalálja az útját.
A kérdésre zavartan rebben meg Kaiyko szemöldöke. ~De hisz mindegyik csont, nem csak Vogari...~ Válaszra nyíló ajkai azonban visszazáródnak, amint kissé átértelmezi Ortas szavait.*
- Miután meghaltam *kezdi csendesen és közelebb húzódik a tűzhöz* -, egy darabig csak céltalanul bolyongtam. Akkor találtam rá a jóscsontokra. Olyanok lettek nekem, mint egy horgony, ami a világhoz köt. Vogari a békém. Mert nincs más. Csont, igen. Egy régi történet egy darabja. Valaki ujjperceinek egyike, akinek a meséje itt suttog a fülemben, de túl távoli, túl halk, hogy értsem.
2388. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-19 20:34:10
Üzenet elküldve: 2018-09-19 20:34:10
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
*A végén már majdnem feladja, sötét ráncaiba bekúsznak az árnyak, s csak egyetlen vöröslő szeme villog az éjszakában. Csalódna kellett. Ismét. A pillanatot elkönyveli magában, s apránként raktározza elméjében, hogy később ebből táplálkozhasson. Pedig az idő már közel, oly közel volt, talán csak egy kósza gondolat foszlányra. Fokozatosan engedő kezéből lassan csúszik ki a tunika széle, nem rángatja, nem cibálja, elméjében már távoli tájakon jár, s rója céltalan vándorútját, melynek végén egyszer majd megpihen. A sarló persze végig fenn, nem ereszti lejjebb, minden meggondolatlanságot torolni akar, de a lány nem ilyen. Fakó szemeibe csillogás vegyül, ez tisztán látható a halványan pislákoló tűz fényénél is, s mikor már az első megfestett koromcsík is elmosódni látszik, csak akkor enyhül a tekintete. Az ölelésre széttárja kezeit, elengedve a ruhát, nehogy sarló éle, vagy kérges tenyere sértse a testet, mi hirtelen hozzásimul. Furcsa érzés járja át, mit a meglepetésként definiál, mert Ortast meglepi a lány reakciója, s korábbi haragja bár élénken él, de veszni hagyja, a pillanat többet ér egy kósza morgásnál. Nem szorítja és nem öleli vissza, a tűz majdnem kihunyt, de nem is löki el, inkább csak szabad kezével emeli meg kissé az állát, ha van rá lehetősége. A szemekbe akar nézni, azokba a szelíd, kissé ijedt és könnyes szemekbe.*
- Ne félj. Ne pazarolj rám könnyeket. Túl értékesek. Bizony azok, emberek lánya. *Komoran bólogat, miközben a lány szemébe néz, ismét érzések ragadják magukkal, de legyűri azokat. A harag már madárszárnyakon tovaszáll, persze nem túl messzire, béklyók tartják fogva. Kissé hátrébb ül, s hidegen bólint mikor a segítségét kérik, ezúttal önként. Így már más a történet, s esze ágában sincs elmenni. A sarló marad, ezúttal veszélyes távolságon kívül, bár bármikor odakerülhet ismét. Másik kezével, aprót simít a lány arcán, hogy a korom ismét megfelelő alakot öltsön a könnyek után. A szegycsontnál kezdi, csak néhány ujjával összefogva a mívesen szegett szegélyt, hogy apró mozdulattal fejtse lejjebb. Nem időzik túl sokat, nem szemlélődni akar, így a váll hamar szabadul. Egy kézzel a művelet bonyolultabb, de Ortas kitartó, s a másik oldalt ehhez hasonlóan vetkezteti le. Amint a tunika a váll alá ér, gyakorlatilag magától omlik lejjebb, egészen a mezítelen derékon állapodik meg. A lány immár fedetlen felsőtesttel ül előtte. Maga sem tudja miért, de mondania kell valamit:*
- Látod? Nem bántalak. Ne szégyelld... előttem nem kell. *Mély ugyan, de hangja halkabb, mint a szokásos, megadja a tiszteletet a változó akaratnak és a hűségnek. Ismét eltekint a lány mellett, s a házak tetejénél véli sejteni, mit annyira várt már. Kezével a lány mellett mutat el a házak felé:*
- Én nem látok semmit. Ugye te sem? *Hangja érdekes módon elégedett.* Vaksötét az éjszaka, az a néhány csillag nem ad elég fényt... valami hiányzik... valami, ami talán... *Hirtelen pillanat vissza a lányra, s lassan a sarlót felemelve vonja meg a vállát.*
- Most eldől... *Lassan hunyja le a szemét, de előbb a lány vállát fogja meg, hogy érezze. Hogy miért nem használja az ébent? Igazából ezt ő sem tudja. Talán a saját érzéseiben, melyekről nem is tudott, valahogy mindig jobban bízott. A derengés kezdetekor még hideg az arca, mint a jég, ezt a tűz mellett, a lány is láthatja. Aztán a derengésből lassan apró félkör lesz, hogy aztán világos és fényes ragyogássá váljon. A szeme továbbra is csukva, de szájában apró mosoly játszik, öröm ráncai vegyülnek a gondterhes árkok mellé.*
- Tudtam. Hát te vagy az, tényleg! *Suttogja csendesen, együtt a fák között megbúvó széllel.*
- Ka-i-yko... Kaiyko... *szótagolja mosolyogva.* Tudom a neved és fontos nekem, bizony nagyon fontos. *Szemét még mindig zárva tartja, mert elvesz a ragyogásban, mi a lány testéből árad.*
- Elvettem tőled az egyik legértékesebbet, s te a holddal pótoltad. Most én jövök. *Szorítja mellkasára a kezét. Szemeit lassan ismét kinyitja, szelíden tekint a lány szemébe, miközben a tunikát apránként segíti vissza vállára, majd mellkasán összehúzza.*
- Nekem kell adnom, neked. Így üzlet az üzlet. *Göcög fel magában, most valóban boldogan.* Nekem kell adnom, neked. Mondd, Kaiyko, Vogari miért csont? *Kérdezi érdeklődő tekintettel, s kissé hevesebb légzéssel. Nem vallaná be, de az imént történtek felkorbácsolták érzéseit, azokat, melyek tudomása szerint már nagyon régóta nem is léteztek.*
*A végén már majdnem feladja, sötét ráncaiba bekúsznak az árnyak, s csak egyetlen vöröslő szeme villog az éjszakában. Csalódna kellett. Ismét. A pillanatot elkönyveli magában, s apránként raktározza elméjében, hogy később ebből táplálkozhasson. Pedig az idő már közel, oly közel volt, talán csak egy kósza gondolat foszlányra. Fokozatosan engedő kezéből lassan csúszik ki a tunika széle, nem rángatja, nem cibálja, elméjében már távoli tájakon jár, s rója céltalan vándorútját, melynek végén egyszer majd megpihen. A sarló persze végig fenn, nem ereszti lejjebb, minden meggondolatlanságot torolni akar, de a lány nem ilyen. Fakó szemeibe csillogás vegyül, ez tisztán látható a halványan pislákoló tűz fényénél is, s mikor már az első megfestett koromcsík is elmosódni látszik, csak akkor enyhül a tekintete. Az ölelésre széttárja kezeit, elengedve a ruhát, nehogy sarló éle, vagy kérges tenyere sértse a testet, mi hirtelen hozzásimul. Furcsa érzés járja át, mit a meglepetésként definiál, mert Ortast meglepi a lány reakciója, s korábbi haragja bár élénken él, de veszni hagyja, a pillanat többet ér egy kósza morgásnál. Nem szorítja és nem öleli vissza, a tűz majdnem kihunyt, de nem is löki el, inkább csak szabad kezével emeli meg kissé az állát, ha van rá lehetősége. A szemekbe akar nézni, azokba a szelíd, kissé ijedt és könnyes szemekbe.*
- Ne félj. Ne pazarolj rám könnyeket. Túl értékesek. Bizony azok, emberek lánya. *Komoran bólogat, miközben a lány szemébe néz, ismét érzések ragadják magukkal, de legyűri azokat. A harag már madárszárnyakon tovaszáll, persze nem túl messzire, béklyók tartják fogva. Kissé hátrébb ül, s hidegen bólint mikor a segítségét kérik, ezúttal önként. Így már más a történet, s esze ágában sincs elmenni. A sarló marad, ezúttal veszélyes távolságon kívül, bár bármikor odakerülhet ismét. Másik kezével, aprót simít a lány arcán, hogy a korom ismét megfelelő alakot öltsön a könnyek után. A szegycsontnál kezdi, csak néhány ujjával összefogva a mívesen szegett szegélyt, hogy apró mozdulattal fejtse lejjebb. Nem időzik túl sokat, nem szemlélődni akar, így a váll hamar szabadul. Egy kézzel a művelet bonyolultabb, de Ortas kitartó, s a másik oldalt ehhez hasonlóan vetkezteti le. Amint a tunika a váll alá ér, gyakorlatilag magától omlik lejjebb, egészen a mezítelen derékon állapodik meg. A lány immár fedetlen felsőtesttel ül előtte. Maga sem tudja miért, de mondania kell valamit:*
- Látod? Nem bántalak. Ne szégyelld... előttem nem kell. *Mély ugyan, de hangja halkabb, mint a szokásos, megadja a tiszteletet a változó akaratnak és a hűségnek. Ismét eltekint a lány mellett, s a házak tetejénél véli sejteni, mit annyira várt már. Kezével a lány mellett mutat el a házak felé:*
- Én nem látok semmit. Ugye te sem? *Hangja érdekes módon elégedett.* Vaksötét az éjszaka, az a néhány csillag nem ad elég fényt... valami hiányzik... valami, ami talán... *Hirtelen pillanat vissza a lányra, s lassan a sarlót felemelve vonja meg a vállát.*
- Most eldől... *Lassan hunyja le a szemét, de előbb a lány vállát fogja meg, hogy érezze. Hogy miért nem használja az ébent? Igazából ezt ő sem tudja. Talán a saját érzéseiben, melyekről nem is tudott, valahogy mindig jobban bízott. A derengés kezdetekor még hideg az arca, mint a jég, ezt a tűz mellett, a lány is láthatja. Aztán a derengésből lassan apró félkör lesz, hogy aztán világos és fényes ragyogássá váljon. A szeme továbbra is csukva, de szájában apró mosoly játszik, öröm ráncai vegyülnek a gondterhes árkok mellé.*
- Tudtam. Hát te vagy az, tényleg! *Suttogja csendesen, együtt a fák között megbúvó széllel.*
- Ka-i-yko... Kaiyko... *szótagolja mosolyogva.* Tudom a neved és fontos nekem, bizony nagyon fontos. *Szemét még mindig zárva tartja, mert elvesz a ragyogásban, mi a lány testéből árad.*
- Elvettem tőled az egyik legértékesebbet, s te a holddal pótoltad. Most én jövök. *Szorítja mellkasára a kezét. Szemeit lassan ismét kinyitja, szelíden tekint a lány szemébe, miközben a tunikát apránként segíti vissza vállára, majd mellkasán összehúzza.*
- Nekem kell adnom, neked. Így üzlet az üzlet. *Göcög fel magában, most valóban boldogan.* Nekem kell adnom, neked. Mondd, Kaiyko, Vogari miért csont? *Kérdezi érdeklődő tekintettel, s kissé hevesebb légzéssel. Nem vallaná be, de az imént történtek felkorbácsolták érzéseit, azokat, melyek tudomása szerint már nagyon régóta nem is léteztek.*
2387. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-16 22:05:41
Üzenet elküldve: 2018-09-16 22:05:41
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*Ellentart, de nem esik kétségbe. Húzódik a sarló éle elől, amennyire tud. Ez a lobbanó harag valamiképp, valami különös módon mintha megnyugtatná. Ortas szavai szégyenkezésbe fojtják a feltételezést, ami megingatta, s mikor kimondja ami az imént az ő fejében visszhangzott... "ugyanolyan, mint mindenki...". Izmaikban a feszülés szinte egyszerre old. Már nem tart ellen. Torkába szorongató gombóc ékelődik, s érzi, ahogy kibuggyanó könnyei végigszaladnak az arcán. Ortas kiáltására rászorítja a tenyerét, aztán csak átöleli szó nélkül, míg hangjára talál. Nem akarja, hogy mindez elvesszen, hogy eltűnjön, mint a hold vetette árnyékok reggelre. Az egész világon ő, Ortas az egyetlen ismerős dolog a számára. Egy hozzá hasonló kő egy fekete kút legmélyén. De hiába van így, akkor is béklyóban érzi magát saját korlátaiban.*
- Segíts *kéri szégyellősen, ahogy lesütött szemmel hátrébb húzódik. Leereszti a kezeit és veszteg marad, de ő maga nem tudná megtenni. Egész életében elrebbent az érintés elől, még a pillantásokat is nehezen viselte. Ezért is burkolózott jelentéktelenségbe mindig a legtöbbek előtt. Bár semmivé lehetne most is, bár lehetne csupán sejtelmes fény, mint a csillagok.*
*Ellentart, de nem esik kétségbe. Húzódik a sarló éle elől, amennyire tud. Ez a lobbanó harag valamiképp, valami különös módon mintha megnyugtatná. Ortas szavai szégyenkezésbe fojtják a feltételezést, ami megingatta, s mikor kimondja ami az imént az ő fejében visszhangzott... "ugyanolyan, mint mindenki...". Izmaikban a feszülés szinte egyszerre old. Már nem tart ellen. Torkába szorongató gombóc ékelődik, s érzi, ahogy kibuggyanó könnyei végigszaladnak az arcán. Ortas kiáltására rászorítja a tenyerét, aztán csak átöleli szó nélkül, míg hangjára talál. Nem akarja, hogy mindez elvesszen, hogy eltűnjön, mint a hold vetette árnyékok reggelre. Az egész világon ő, Ortas az egyetlen ismerős dolog a számára. Egy hozzá hasonló kő egy fekete kút legmélyén. De hiába van így, akkor is béklyóban érzi magát saját korlátaiban.*
- Segíts *kéri szégyellősen, ahogy lesütött szemmel hátrébb húzódik. Leereszti a kezeit és veszteg marad, de ő maga nem tudná megtenni. Egész életében elrebbent az érintés elől, még a pillantásokat is nehezen viselte. Ezért is burkolózott jelentéktelenségbe mindig a legtöbbek előtt. Bár semmivé lehetne most is, bár lehetne csupán sejtelmes fény, mint a csillagok.*
2386. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-16 20:24:19
Üzenet elküldve: 2018-09-16 20:24:19
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
*A vöröslő szempár beszélgetésük óta, talán először, de dühösen villan meg. Nem teljesíti a kérést, ellentmondanak Ortasnak, pedig mindjárt itt az idő. ~ Látnom kell! ~ *
- Mit csinálsz, emberek lánya?! Ne... ne merj... *Hatalmasat sóhajt, s igyekszik nyugalmat erőltetnie magára, persze az immár lány nyaka felé mutató sarló másról árulkodik, ahogy a nyélen megfeszülő ujjakból kisajtolódott vér is, ujjbegyei hófehéren izzanak a sötétben. Szabad kezével megragadja a tunikát, de egyelőre még nem tesz semmit, akarja, hogy a lány önként cselekedjen, ha erőszakkal tépi le róla, semmi értelme.*
- Muszáj látnom... muszáj, bizony. *Félreértik, mindig félreértik, s ez dühössé teszi őt. Hát nem válaszolt a kérdésekre? Hát nem ment bele a játékba? Még álmában is bizonygatta szándékát, s hogy jelenleg hosszú életében először érzi, hogy jó helyen van. Görcsösen szorítja a tunika szélét keze, de még mindig nem tesz semmit. Idegesen tekint fel a lány feje mellett a sötétlő égboltra, s szemével keres, kutat. Penge vékony ajkai egy leheletnyit nyílnak, s ínyéről felhúzódnak, mélyről törő morgás érkezik válaszul, a lány ellenkezésére.*
- Nem akarom az ébent használni! Nem, nem, nem akarom. NEM!! *Lassan vonja magához a lányt, ha nem ellenkezik jobban, erre biztosítékul a sarlón megtörő fény szolgálhat. Ortas erős, erősebb, mint az átlag, az élet tette azzá ami, még nem enged ösztöneinek, csak félig, de bármi megtörténhet. A mozdulat sikerességétől függően oly közelről néz a lány szemébe, hogy az elmerülhet a vörösben és a fakóban egyaránt, kitöltheti látóterét, ahogy hallgathatja a sziszegő hangokat, s érezheti langyos erdei leheletét.*
- Csak... látnom... kell, nem rád... vagyok kíváncsi! *Veti ki a szavakat, mint kaptár a darazsakat, ezúttal már képtelen szelíd lenni. Erővel hunyja le szemét, hogy a lány ne lássa az izzó vöröset.*
- Nem... bízol bennem. Ugyanolyan vagy, mint más, ugyanolyan, mint mindenki... ugyanolyan. *Keze kissé ernyed a ruhán, ha Csontvető akarja, kihasználhatja a pillanatot, mert Ortas utoljára még enged. Persze másképp is dönthet, de ez már az oly fontos bizalom kérdése.*
- Ha akarsz, elmehetsz. Itt hagyhatsz, mint mindenki. Mint feleség az urát, mint gyermek az apját, mint háziúr ölebét. Itt hagyhatsz, hát menj. AKKOR MENJ!! *Előbbi szavai csak csörgedeznek, szinte némán, mint a hegyi patak, utolsó szavait viszont már üvölti az éjszakába, fejét hátravetve. Néhány néma perc múlva, vélhetően a lány ijedtséggel vegyített szelíd arcára nézve, csendesen mondja:*
- Van titkom, melyről eddig nem tudtam. *Vonja meg vállát.* Legalábbis azt hiszem. Felejtsd el érzéseid, felejts el mindent, mi szégyened okozhatja, vetkőzd le gátlásaiddal együtt ruhád, te lány. Utoljára kínálom a bizalom ajándékát, aztán már késő lesz, örökre elveszik. Csak... csak ez az egy éjszaka van, mit az alkalomra szánhatok, mi kapcsán eldöntöm mit adhatok. De ehhez már ismerned kell. Vess számot az eddigiek, az álomképek alapján! Vajon méltó vagyok-e bizalmadra, vagy sem. *Szorítása már érintéssé szelídül csupán, de még rajta van a tunikán, egy újabb lehetőség, ha a lány az előzővel nem élt, bár a sarló még mindig fent, de Ortas immár a lassan érkező holdat fürkészi, csillagok között kutató tekintetével. Házak teteje felett, kormos kémények és kósza felhők rejtekében. A lánynak kell eldöntenie, ő nem dönthet helyette, arca nem árul el semmit, a vöröslő izzás, a távolodó arccal együtt enyhül.*
*A vöröslő szempár beszélgetésük óta, talán először, de dühösen villan meg. Nem teljesíti a kérést, ellentmondanak Ortasnak, pedig mindjárt itt az idő. ~ Látnom kell! ~ *
- Mit csinálsz, emberek lánya?! Ne... ne merj... *Hatalmasat sóhajt, s igyekszik nyugalmat erőltetnie magára, persze az immár lány nyaka felé mutató sarló másról árulkodik, ahogy a nyélen megfeszülő ujjakból kisajtolódott vér is, ujjbegyei hófehéren izzanak a sötétben. Szabad kezével megragadja a tunikát, de egyelőre még nem tesz semmit, akarja, hogy a lány önként cselekedjen, ha erőszakkal tépi le róla, semmi értelme.*
- Muszáj látnom... muszáj, bizony. *Félreértik, mindig félreértik, s ez dühössé teszi őt. Hát nem válaszolt a kérdésekre? Hát nem ment bele a játékba? Még álmában is bizonygatta szándékát, s hogy jelenleg hosszú életében először érzi, hogy jó helyen van. Görcsösen szorítja a tunika szélét keze, de még mindig nem tesz semmit. Idegesen tekint fel a lány feje mellett a sötétlő égboltra, s szemével keres, kutat. Penge vékony ajkai egy leheletnyit nyílnak, s ínyéről felhúzódnak, mélyről törő morgás érkezik válaszul, a lány ellenkezésére.*
- Nem akarom az ébent használni! Nem, nem, nem akarom. NEM!! *Lassan vonja magához a lányt, ha nem ellenkezik jobban, erre biztosítékul a sarlón megtörő fény szolgálhat. Ortas erős, erősebb, mint az átlag, az élet tette azzá ami, még nem enged ösztöneinek, csak félig, de bármi megtörténhet. A mozdulat sikerességétől függően oly közelről néz a lány szemébe, hogy az elmerülhet a vörösben és a fakóban egyaránt, kitöltheti látóterét, ahogy hallgathatja a sziszegő hangokat, s érezheti langyos erdei leheletét.*
- Csak... látnom... kell, nem rád... vagyok kíváncsi! *Veti ki a szavakat, mint kaptár a darazsakat, ezúttal már képtelen szelíd lenni. Erővel hunyja le szemét, hogy a lány ne lássa az izzó vöröset.*
- Nem... bízol bennem. Ugyanolyan vagy, mint más, ugyanolyan, mint mindenki... ugyanolyan. *Keze kissé ernyed a ruhán, ha Csontvető akarja, kihasználhatja a pillanatot, mert Ortas utoljára még enged. Persze másképp is dönthet, de ez már az oly fontos bizalom kérdése.*
- Ha akarsz, elmehetsz. Itt hagyhatsz, mint mindenki. Mint feleség az urát, mint gyermek az apját, mint háziúr ölebét. Itt hagyhatsz, hát menj. AKKOR MENJ!! *Előbbi szavai csak csörgedeznek, szinte némán, mint a hegyi patak, utolsó szavait viszont már üvölti az éjszakába, fejét hátravetve. Néhány néma perc múlva, vélhetően a lány ijedtséggel vegyített szelíd arcára nézve, csendesen mondja:*
- Van titkom, melyről eddig nem tudtam. *Vonja meg vállát.* Legalábbis azt hiszem. Felejtsd el érzéseid, felejts el mindent, mi szégyened okozhatja, vetkőzd le gátlásaiddal együtt ruhád, te lány. Utoljára kínálom a bizalom ajándékát, aztán már késő lesz, örökre elveszik. Csak... csak ez az egy éjszaka van, mit az alkalomra szánhatok, mi kapcsán eldöntöm mit adhatok. De ehhez már ismerned kell. Vess számot az eddigiek, az álomképek alapján! Vajon méltó vagyok-e bizalmadra, vagy sem. *Szorítása már érintéssé szelídül csupán, de még rajta van a tunikán, egy újabb lehetőség, ha a lány az előzővel nem élt, bár a sarló még mindig fent, de Ortas immár a lassan érkező holdat fürkészi, csillagok között kutató tekintetével. Házak teteje felett, kormos kémények és kósza felhők rejtekében. A lánynak kell eldöntenie, ő nem dönthet helyette, arca nem árul el semmit, a vöröslő izzás, a távolodó arccal együtt enyhül.*
2385. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-16 19:20:05
Üzenet elküldve: 2018-09-16 19:20:05
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*A nyelvén van a válasz, de inkább hallgat. Csupán apró mosoly suhan át a szája szegletén, ahogy Ortas nevet. Ezért készséggel feladja igazát. Ám a békét nem veheti meg ennyin. Valahogy minden kezd elmerülni abban a feketeségben, mely a nappalt váltja. Ő is kész alámerülni, s ahogy az efféle elhatározással az ember nagy levetőt véve bátran áll elébe elhatározásának, a mersz őnála is kitart. Kitart bizony addig a nagyon-nagyon hosszú pillanatig. S mikor az elhatározás levegője elfogy, a mersz is úgy oldódik fel, ahogy az idő múlásával vegyül. A hideg egyre inkább hozzá férkőzik, s mintha az álom csak most kezdene oszlani a szeméről, a realitások élet fennek Ortas hangjába. Ahogy a kéz a tunikájához ér, elhúzódik, s ösztönösen szorosra vonja magán a ruhát. Bizalmatlanság ébredezik benne, és félsz is. Nem érti a másik szándékait, s talán most először Ortas is csak olyan előtte, mint bárki más. Hirtelen ismét egyedül van és figyelme a másiknak feszül, mint valami... valami szilárd és kézzelfogható, ami távol tudja tartani.*
- Hogy láss, csak nyisd rám a szemed, Ortas *mondja csendes határozottsággal.* - Nem kell hozzá semmi más.
*A kétségek egyre hangosabb suttogásba kezdenek. Minden elhangzott szót előcitálnak, megforgatják őket, s baljós hangsúlyokkal telve mondják fel őket újra. Össze van zavarodva. Egyszerre kétféle dolgot súgnak a megérzései. Egyet a belső hangja, egyet a józan esze, s fogalma sincs, melyiknek kéne hinnie.*
*A nyelvén van a válasz, de inkább hallgat. Csupán apró mosoly suhan át a szája szegletén, ahogy Ortas nevet. Ezért készséggel feladja igazát. Ám a békét nem veheti meg ennyin. Valahogy minden kezd elmerülni abban a feketeségben, mely a nappalt váltja. Ő is kész alámerülni, s ahogy az efféle elhatározással az ember nagy levetőt véve bátran áll elébe elhatározásának, a mersz őnála is kitart. Kitart bizony addig a nagyon-nagyon hosszú pillanatig. S mikor az elhatározás levegője elfogy, a mersz is úgy oldódik fel, ahogy az idő múlásával vegyül. A hideg egyre inkább hozzá férkőzik, s mintha az álom csak most kezdene oszlani a szeméről, a realitások élet fennek Ortas hangjába. Ahogy a kéz a tunikájához ér, elhúzódik, s ösztönösen szorosra vonja magán a ruhát. Bizalmatlanság ébredezik benne, és félsz is. Nem érti a másik szándékait, s talán most először Ortas is csak olyan előtte, mint bárki más. Hirtelen ismét egyedül van és figyelme a másiknak feszül, mint valami... valami szilárd és kézzelfogható, ami távol tudja tartani.*
- Hogy láss, csak nyisd rám a szemed, Ortas *mondja csendes határozottsággal.* - Nem kell hozzá semmi más.
*A kétségek egyre hangosabb suttogásba kezdenek. Minden elhangzott szót előcitálnak, megforgatják őket, s baljós hangsúlyokkal telve mondják fel őket újra. Össze van zavarodva. Egyszerre kétféle dolgot súgnak a megérzései. Egyet a belső hangja, egyet a józan esze, s fogalma sincs, melyiknek kéne hinnie.*
2384. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-12 22:31:41
Üzenet elküldve: 2018-09-12 22:31:41
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
*S az éj jő, mint szelíden szárnyaló madár az égen. Szárnyait kitárja, lomhán, de valahogy nem pöffeszkedőn. Helyet hagy az apró fényfoltoknak, hadd sziporkázzanak. A páros immár koromsötétben ül egymás mellett, csak olykor vetődik rájuk egy-egy lobogó láng fénye, hogy narancsban izzon fel a két arc, s a két test. Néha egymáshoz is érhetnek, Ortas ilyenkor nem borzong. Természetes a lány közelsége, ahogy az is, hogy itt van, de talán most jön el az idő. Miközben Csontvető beszél, lassan feltápászkodik, hogy egy vaskosabb tuskó szerű fát keressen, persze közben figyel, el sem szalasztana egy mondatot, egy szótagot sem ebből a csengő, mégis lágy zenéből. Tétován áll, kissé tanácstalanul néz, majd az ében segít látni, legalábbis azt gondolja:*
- Elmondtam volna? *Ismétli meg a kérdést révetegen.* Úgy érzem tartozom vele, Ortas tartozik... tartozik... *Most először érzi a nevek hiányát, most először érez késztetést arra, hogy megtudhassa, jóllehet jelentősége nincs számára, valahogy mégis egy rész, mi még ismeretlen számára.*
- Úgy éreztem tartozom vele, valamiért úgy éreztem. *Vonja meg a sötétben vállát, visszakozik, maga sem érti miért, nem kérdezi meg. Elindul egy irányba, s a sötétben tekint körbe, míg egy megfelelő tuskót nem talál. Eddig észre sem vette, hogy a sarló ott feszül kezében, most kissé nehézkes felvenni a fadarabot, de megoldja, s a tűz mellé helyezi, közvetlenül a lány elé. Majd ismét leül, mellé, s arcát figyeli, ezúttal nem érinti, bár vágyat érez rá, mint akkor a pusztában, megfestett ráncokkal arcukon, beleveszve a végtelenbe. Egy pillanatra mélyen felkuncog, bár tekintetére ez sem ül ki.*
- Amitől elfele haladok? Mégis mindig magam előtt látom, az hogy lehet, Csontvető, na hogy? *Rövid ideig tart a nevetés, nem tartja Csontvetőt naivnak, csak van életfilozófia, melyet jelenleg nem tud, vagy nem akar követni. Ortas a pillanatnak él, a pillanatok alatt megélt érzelmeknek, ezért túlzó a Düh, s ezért a hirtelen harag. Mert maga előtt látja, s nem engedi el. Kíváncsian fürkészi a lányt, s tekintetében próbál olvasni.*
- Ne félj, már nem kell! Már nemsokára vége. *Mondja halkan, de az izzó szempár ében és vörös fúrja magát a fakókba. Szeme sarkából azonban észlel valamit, s horkanva kapja oda a fejét, talán Csontvető gondolatával egy időben, sötéten mondja ki a szót:*
- Mindjárt. *Majd visszanéz a lányra, miközben fogást vált a sarlón, s szabad bal karját megfeszíti:*
- Mondd, merre visz az utad, emberek lánya? Tartok tőle, hogy másfelé. *Kérdezi halkan és mélyen, miközben fél szemmel a háztetők felett néz el, s a sarló lassan leheletnyit megemelkedik kezében. Utolsó pillanatok egyike, melyet még ebben a formában együtt tölthetnek, a szenvtelen tekintet immár szótlan a láthatárt, s a lányt fürkészi, nyelvével ajkát nedvesíti meg, majd bal keze mutatóujja Csontvető tunikájának szélével játszik:*
- Erre... nem lesz szükséged. *Jegyzi meg, majd testével elfordulva két hasábot rak a tűzre, hogy melegebb legyen, de tekintetét nem veszi le a lányról, mindkét keze készenlétben, talán túl közel.*
- Látnom kell, miközben megtörténik... igaz valód, külcsín nélkül. *Bár mutatna valami érzelmet, de az apró szembogár nem szűkül, ahogy a légzés sem gyorsul, egyszerű kijelentés ez így. Túl egyszerű.*
*S az éj jő, mint szelíden szárnyaló madár az égen. Szárnyait kitárja, lomhán, de valahogy nem pöffeszkedőn. Helyet hagy az apró fényfoltoknak, hadd sziporkázzanak. A páros immár koromsötétben ül egymás mellett, csak olykor vetődik rájuk egy-egy lobogó láng fénye, hogy narancsban izzon fel a két arc, s a két test. Néha egymáshoz is érhetnek, Ortas ilyenkor nem borzong. Természetes a lány közelsége, ahogy az is, hogy itt van, de talán most jön el az idő. Miközben Csontvető beszél, lassan feltápászkodik, hogy egy vaskosabb tuskó szerű fát keressen, persze közben figyel, el sem szalasztana egy mondatot, egy szótagot sem ebből a csengő, mégis lágy zenéből. Tétován áll, kissé tanácstalanul néz, majd az ében segít látni, legalábbis azt gondolja:*
- Elmondtam volna? *Ismétli meg a kérdést révetegen.* Úgy érzem tartozom vele, Ortas tartozik... tartozik... *Most először érzi a nevek hiányát, most először érez késztetést arra, hogy megtudhassa, jóllehet jelentősége nincs számára, valahogy mégis egy rész, mi még ismeretlen számára.*
- Úgy éreztem tartozom vele, valamiért úgy éreztem. *Vonja meg a sötétben vállát, visszakozik, maga sem érti miért, nem kérdezi meg. Elindul egy irányba, s a sötétben tekint körbe, míg egy megfelelő tuskót nem talál. Eddig észre sem vette, hogy a sarló ott feszül kezében, most kissé nehézkes felvenni a fadarabot, de megoldja, s a tűz mellé helyezi, közvetlenül a lány elé. Majd ismét leül, mellé, s arcát figyeli, ezúttal nem érinti, bár vágyat érez rá, mint akkor a pusztában, megfestett ráncokkal arcukon, beleveszve a végtelenbe. Egy pillanatra mélyen felkuncog, bár tekintetére ez sem ül ki.*
- Amitől elfele haladok? Mégis mindig magam előtt látom, az hogy lehet, Csontvető, na hogy? *Rövid ideig tart a nevetés, nem tartja Csontvetőt naivnak, csak van életfilozófia, melyet jelenleg nem tud, vagy nem akar követni. Ortas a pillanatnak él, a pillanatok alatt megélt érzelmeknek, ezért túlzó a Düh, s ezért a hirtelen harag. Mert maga előtt látja, s nem engedi el. Kíváncsian fürkészi a lányt, s tekintetében próbál olvasni.*
- Ne félj, már nem kell! Már nemsokára vége. *Mondja halkan, de az izzó szempár ében és vörös fúrja magát a fakókba. Szeme sarkából azonban észlel valamit, s horkanva kapja oda a fejét, talán Csontvető gondolatával egy időben, sötéten mondja ki a szót:*
- Mindjárt. *Majd visszanéz a lányra, miközben fogást vált a sarlón, s szabad bal karját megfeszíti:*
- Mondd, merre visz az utad, emberek lánya? Tartok tőle, hogy másfelé. *Kérdezi halkan és mélyen, miközben fél szemmel a háztetők felett néz el, s a sarló lassan leheletnyit megemelkedik kezében. Utolsó pillanatok egyike, melyet még ebben a formában együtt tölthetnek, a szenvtelen tekintet immár szótlan a láthatárt, s a lányt fürkészi, nyelvével ajkát nedvesíti meg, majd bal keze mutatóujja Csontvető tunikájának szélével játszik:*
- Erre... nem lesz szükséged. *Jegyzi meg, majd testével elfordulva két hasábot rak a tűzre, hogy melegebb legyen, de tekintetét nem veszi le a lányról, mindkét keze készenlétben, talán túl közel.*
- Látnom kell, miközben megtörténik... igaz valód, külcsín nélkül. *Bár mutatna valami érzelmet, de az apró szembogár nem szűkül, ahogy a légzés sem gyorsul, egyszerű kijelentés ez így. Túl egyszerű.*
2383. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-10 18:14:12
Üzenet elküldve: 2018-09-10 18:14:12
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*Egy pillanatra elgondolkodik. Talán az a titok már elmondatott? Kissé összébb szűkülnek a szemei, ahogy ismeretségük történéseit végigfuttatja a fejében, de nem leli nyomát.*
- Megegyeztünk, amiben megegyeztünk *ismétli.* - Hogy kiadd a titkot, nem volt az alkunk része. Csak egy kérés. Tőlem, hozzád. Nem tartozol vele egyáltalán.
*A leginkább ilyenkor kedves neki Ortas. Akkor is, ha tudja, mi az, ami vörösen izzik ott a szeme mögött... mindig. Ilyenkor, amikor a közelébe húzódik, mint egy rossz sorsú kutya, aki még emlékszik jóra, de túl sok minden másra is, amit az élet azután hozott. Nem bánja, ha vállára hajtja busa fejét. Csak óvatosan, épp csak.
Figyeli, ahogy Ortas megfesti az arcát korommal, aztán felé fordul. Sejti, mit szeretne, s valahogy jó visszagondolni arra az álomra. Kortalanná öregbíti az ismeretségüket. Az életben pedig, az ismerős dolgok értéke mind csak mind drágább lesz mindenkinek. Így van ez.
Halovány kis mosollyal enged utat Ortas szándékának. Hallgatja a mély, suttogó hangot, amit karcossága ellenére is kellemesnek talál.
A tekintet az ég felé fordul, s a három szó várakozást feszít a levegőbe, a Csontvető bőre alá feszült borzongás szalad. Pillantása a sarlóért nyúló kézre rebben, de nem mozdul. Csak jobbja markol idegesen a jóscsontok tasakjára. Ahogy szorítja, ujjai kitapintják az ismerős formát: Sihon.*
- Nem a kilincs a lényeg *szólal meg kissé rekedten.* - Sem a zár vagy a lakatok vagy ajtó. *Nyel egyet, míg a sarló élét elengedi a tekintete, s Ortas vonásaira emelkedik ismét.* - Csak az lehet mögötted, amitől elfelé halad az utad.
*Nem tudja, mi fog történni. Nem tudhatja. Csak azt érzi, hogy a jóscsontok sugallata most tiszta. Nem zagyva szűkölés egy békétlen, megrabolt torzó fájdalmáról.
Egészen idáig futott. Futott a halál elől. Mert oly nagyon küzd benne az élet utáni vágy, hogy e menekülés egészen uralma alá hajtotta. De a félelem olyan kolonc, mint a toklász. Meg kell állni, lebontani magunkról, hogy szabadulhassunk tőle. Legyen úgy. Legyen, mint lennie kell. Ez az a perc, amikor meg kell állnia, hogy a következő lépését egy új úton tehesse meg. Ortast nézi. Most is pont ugyanazt érzi, mint mikor a feje a vállán pihent. Nem bánja, ha őt látja utolsónak. Jó volna... Máskor jobb, de így is kiegyezik. Valamiért mégis felemeli a tekintetét az égre, melyet Ortas is figyel.*
~Mindjárt...~
*Egy pillanatra elgondolkodik. Talán az a titok már elmondatott? Kissé összébb szűkülnek a szemei, ahogy ismeretségük történéseit végigfuttatja a fejében, de nem leli nyomát.*
- Megegyeztünk, amiben megegyeztünk *ismétli.* - Hogy kiadd a titkot, nem volt az alkunk része. Csak egy kérés. Tőlem, hozzád. Nem tartozol vele egyáltalán.
*A leginkább ilyenkor kedves neki Ortas. Akkor is, ha tudja, mi az, ami vörösen izzik ott a szeme mögött... mindig. Ilyenkor, amikor a közelébe húzódik, mint egy rossz sorsú kutya, aki még emlékszik jóra, de túl sok minden másra is, amit az élet azután hozott. Nem bánja, ha vállára hajtja busa fejét. Csak óvatosan, épp csak.
Figyeli, ahogy Ortas megfesti az arcát korommal, aztán felé fordul. Sejti, mit szeretne, s valahogy jó visszagondolni arra az álomra. Kortalanná öregbíti az ismeretségüket. Az életben pedig, az ismerős dolgok értéke mind csak mind drágább lesz mindenkinek. Így van ez.
Halovány kis mosollyal enged utat Ortas szándékának. Hallgatja a mély, suttogó hangot, amit karcossága ellenére is kellemesnek talál.
A tekintet az ég felé fordul, s a három szó várakozást feszít a levegőbe, a Csontvető bőre alá feszült borzongás szalad. Pillantása a sarlóért nyúló kézre rebben, de nem mozdul. Csak jobbja markol idegesen a jóscsontok tasakjára. Ahogy szorítja, ujjai kitapintják az ismerős formát: Sihon.*
- Nem a kilincs a lényeg *szólal meg kissé rekedten.* - Sem a zár vagy a lakatok vagy ajtó. *Nyel egyet, míg a sarló élét elengedi a tekintete, s Ortas vonásaira emelkedik ismét.* - Csak az lehet mögötted, amitől elfelé halad az utad.
*Nem tudja, mi fog történni. Nem tudhatja. Csak azt érzi, hogy a jóscsontok sugallata most tiszta. Nem zagyva szűkölés egy békétlen, megrabolt torzó fájdalmáról.
Egészen idáig futott. Futott a halál elől. Mert oly nagyon küzd benne az élet utáni vágy, hogy e menekülés egészen uralma alá hajtotta. De a félelem olyan kolonc, mint a toklász. Meg kell állni, lebontani magunkról, hogy szabadulhassunk tőle. Legyen úgy. Legyen, mint lennie kell. Ez az a perc, amikor meg kell állnia, hogy a következő lépését egy új úton tehesse meg. Ortast nézi. Most is pont ugyanazt érzi, mint mikor a feje a vállán pihent. Nem bánja, ha őt látja utolsónak. Jó volna... Máskor jobb, de így is kiegyezik. Valamiért mégis felemeli a tekintetét az égre, melyet Ortas is figyel.*
~Mindjárt...~
2382. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-07 00:39:23
Üzenet elküldve: 2018-09-07 00:39:23
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Álomképek//
*Arcára úgy kúszik az érzelemmentesség, mint lassú jégvirág fejlődik az ablak üvegének sarkában. Sokat nem változott, korábban is ilyen volt, azonban most a néha feltűnő finomabb vonások is a háttérbe szorulnak. Ortas ismét Ortas, bár erről nem a lány tehet. Szótlan figyeli, ahogy lassan elrakja az utolsó csontot is, szigorú tekintete minden mozdulatot kísér, nem kíván közbeavatkozni, jóllehet a kezet megérintené, mégsem teszi. Némán ízleli a csendet, minden pillanatát, minden láthatatlan rezdülését. Válaszra vár, de mégsem. Tenne valamit, de mégsem, még mindig hezitál. Pedig vele szemközt, ugyanaz az anyag, ugyanaz a szív, ugyanaz a borzongó bőr, bár Ortas nem borzong, csak figyel és vár.*
- Megegyeztünk, úgy bizony. S, titkot kértél tőlem, melyet nem tudtam megadni. Vagy már megadtam talán, Csontvető? *Nem számonkérő és nem cinikus. Egyszerű és határozott, mint, aki úgy érzi mégis tartozik, annak ellenére, hogy ellenkezőjéről biztosítják. Ortas nem szeret tartozni, ezért sem kér sosem. _Az_ egy különleges alkalom volt, egy különleges személynek.*
- A társaságomat? *Kíváncsian húzza fel szemöldökét, arca még mindig nem mond semmit. De aztán lassan feláll, s átül Csontvető mellé. Nem szorosan, de ha a lány hagyja, olykor hozzá érhet. Nem fűti szenvedély, csak az emlékek rabja. Mert a pillanat közel, ez nyilvánvalóan a fekete égre van festve. Aztán mégis a lány vállára hatja fejét, csak kissé, nem nehezedik rá, s nem horkan fel, ha Csontvető mégis elhúzódik. A hideg tekintet most a távolba réved, s azt próbálja látni, mit a fakó szemek láthatnak talán.*
- De igen... *Mondja csendesen.* Ez... jó. *Miért is tagadná? Mi értelme volna? Vannak nyilvánvaló dolgok, melyeknek elrejtése egyrészt nem lehetséges, másrészt felesleges. Persze Ortas esetében a jelen pillanatai vajmi kevesek, mert sokszor a múltban él. De ezt a lány is tudja.*
- Segítek neked. *Mondja halkan, a tűzön merengve, majd összeszedi és kiszakítja magát a kellemesből, s dob a tűzre néhány hasábot. A széle már parázslik, néhány izzó fadarab kihunyni látszik, s hamuba gyűl. Ültében ujját mártja bele, s saját arcát festi be korommal. Jelentőségteljesen fordul Csontvető felé, s kormos ujját feltartja.*
- Emlékek. *Suttogja csendesen, de most nem oly távolra utazik elméjében. Csak egy álomig. Egy álomig, mely elevenen él emlékében. Ujját nem mozdítja, míg nem kap egy jelet, hogy milyet, azt a a lányra bízza.*
- Kezdet? *Kérdezi halkan és mélyen.* Lezárás? Hogyan zárjunk le egy olyan ajtót, melyen nincsen kilincs? Csak betámasztani tudjuk. Hmm... nem igaz? *Kavarognak fejében a gondolatok, ujja a levegőben, s jelre vár. A finom és tiszta arcél, a korábban kissé aggódó, de elfogadó tekintet magához húzza. Fakó szemek, hol egykor az ében volt, a vörössel találkozhatnak. De csak egy pillanatra, mert a vörös felnéz az égre.*
- Mindjárt, Csontvető. Mindjárt. *Mondja halkan, s szabad kezével lassan sarlóját akasztja le oldaláról, hogy maga mellé tegye.*
*Arcára úgy kúszik az érzelemmentesség, mint lassú jégvirág fejlődik az ablak üvegének sarkában. Sokat nem változott, korábban is ilyen volt, azonban most a néha feltűnő finomabb vonások is a háttérbe szorulnak. Ortas ismét Ortas, bár erről nem a lány tehet. Szótlan figyeli, ahogy lassan elrakja az utolsó csontot is, szigorú tekintete minden mozdulatot kísér, nem kíván közbeavatkozni, jóllehet a kezet megérintené, mégsem teszi. Némán ízleli a csendet, minden pillanatát, minden láthatatlan rezdülését. Válaszra vár, de mégsem. Tenne valamit, de mégsem, még mindig hezitál. Pedig vele szemközt, ugyanaz az anyag, ugyanaz a szív, ugyanaz a borzongó bőr, bár Ortas nem borzong, csak figyel és vár.*
- Megegyeztünk, úgy bizony. S, titkot kértél tőlem, melyet nem tudtam megadni. Vagy már megadtam talán, Csontvető? *Nem számonkérő és nem cinikus. Egyszerű és határozott, mint, aki úgy érzi mégis tartozik, annak ellenére, hogy ellenkezőjéről biztosítják. Ortas nem szeret tartozni, ezért sem kér sosem. _Az_ egy különleges alkalom volt, egy különleges személynek.*
- A társaságomat? *Kíváncsian húzza fel szemöldökét, arca még mindig nem mond semmit. De aztán lassan feláll, s átül Csontvető mellé. Nem szorosan, de ha a lány hagyja, olykor hozzá érhet. Nem fűti szenvedély, csak az emlékek rabja. Mert a pillanat közel, ez nyilvánvalóan a fekete égre van festve. Aztán mégis a lány vállára hatja fejét, csak kissé, nem nehezedik rá, s nem horkan fel, ha Csontvető mégis elhúzódik. A hideg tekintet most a távolba réved, s azt próbálja látni, mit a fakó szemek láthatnak talán.*
- De igen... *Mondja csendesen.* Ez... jó. *Miért is tagadná? Mi értelme volna? Vannak nyilvánvaló dolgok, melyeknek elrejtése egyrészt nem lehetséges, másrészt felesleges. Persze Ortas esetében a jelen pillanatai vajmi kevesek, mert sokszor a múltban él. De ezt a lány is tudja.*
- Segítek neked. *Mondja halkan, a tűzön merengve, majd összeszedi és kiszakítja magát a kellemesből, s dob a tűzre néhány hasábot. A széle már parázslik, néhány izzó fadarab kihunyni látszik, s hamuba gyűl. Ültében ujját mártja bele, s saját arcát festi be korommal. Jelentőségteljesen fordul Csontvető felé, s kormos ujját feltartja.*
- Emlékek. *Suttogja csendesen, de most nem oly távolra utazik elméjében. Csak egy álomig. Egy álomig, mely elevenen él emlékében. Ujját nem mozdítja, míg nem kap egy jelet, hogy milyet, azt a a lányra bízza.*
- Kezdet? *Kérdezi halkan és mélyen.* Lezárás? Hogyan zárjunk le egy olyan ajtót, melyen nincsen kilincs? Csak betámasztani tudjuk. Hmm... nem igaz? *Kavarognak fejében a gondolatok, ujja a levegőben, s jelre vár. A finom és tiszta arcél, a korábban kissé aggódó, de elfogadó tekintet magához húzza. Fakó szemek, hol egykor az ében volt, a vörössel találkozhatnak. De csak egy pillanatra, mert a vörös felnéz az égre.*
- Mindjárt, Csontvető. Mindjárt. *Mondja halkan, s szabad kezével lassan sarlóját akasztja le oldaláról, hogy maga mellé tegye.*
2381. hozzászólás ezen a helyszínen: Holdudvar
Üzenet elküldve: 2018-09-04 20:16:31
Üzenet elküldve: 2018-09-04 20:16:31
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Álomképek//
*A hirtelen sorjázó kérdések kicsit megszeppentik. Mintha félne, hogy elsodorja a lendületük, inkább visszahúzódik kissé, hogy az ár elhaladjon magától.
Morqua után nyúl azért, hogy a többi közé tegye.
Hallgat és nem ad neki kapaszkodót. Ez az ösztönös reakciója az indulatra, mint általában. Nem feszül neki a viharnak. Kivárja, míg elvonul.
Nem veszi magára a bizalmatlanságot. Tulajdonképpen nagyon is átérzi, hiszen valahol ő maga is ilyen. De csak most látja, mily' esendőnek hat ez. Magány süt belőle.
~Hogy ölj?~ A szóra megrezzen a Csontvető szemöldöke. Most némi félsz borzolja a bőrét, de valahogy tudja, hogy elmúlik, hogy szelídül.
Nem válaszol azonnal. Hagy egy kis időt maguknak, hogy ez a kissé felbolydult közeg ismét elcsendesedjen.*
- Nem tartozol semmivel *mondja.* - Megegyeztünk, emlékszel? *Az alkujukat bár álom képlékeny matériájába fogva kötötték, fel se merült benne, hogy Ortas megszegné. Elvégre az álmokban kötött alkukat nem könnyű megszegni.*
- Én nem... *bicsaklik el a hangja szégyellősen.* - Nem akarok tőled semmit. Csak a társaságodat. Mert mióta találkoztunk, ketten vagyunk. És ez jó. Nem? *kérdez vissza a ruhája ujját gyűrögetve.*
- Azt mondtad, segítesz nekem megtalálni Vogarit. De talán én is segíthetek neked. Cserébe.
*Ezúttal ő emeli tekintetét az ég felé. Figyeli a változását, ahogy az egykor volt kék lassan feketébe mélyül.*
- Morqua, a vég. A kezdet párja. Lezárás a dolgok végén, ahogy annak rendje van. Sok mindennek lehet vége. Életnek. Kínnak. Sokszor a vég ölén fogan egy új kezdet. A múlt mögöttünk marad, Morqua tanulsággá érleli a terheit, hogy többek legyünk általuk, ne felfalni való táplálójuk. Morquának sok arca van. Indulattól torz, békés vagy bölcs. Hogy a te tenyeredben mit jelent, azt meg nem mondhatom. Vogari nélkül ezek csak kusza sugallatok, amik egyszerre jelentenek mindent... és semmit.
*A hirtelen sorjázó kérdések kicsit megszeppentik. Mintha félne, hogy elsodorja a lendületük, inkább visszahúzódik kissé, hogy az ár elhaladjon magától.
Morqua után nyúl azért, hogy a többi közé tegye.
Hallgat és nem ad neki kapaszkodót. Ez az ösztönös reakciója az indulatra, mint általában. Nem feszül neki a viharnak. Kivárja, míg elvonul.
Nem veszi magára a bizalmatlanságot. Tulajdonképpen nagyon is átérzi, hiszen valahol ő maga is ilyen. De csak most látja, mily' esendőnek hat ez. Magány süt belőle.
~Hogy ölj?~ A szóra megrezzen a Csontvető szemöldöke. Most némi félsz borzolja a bőrét, de valahogy tudja, hogy elmúlik, hogy szelídül.
Nem válaszol azonnal. Hagy egy kis időt maguknak, hogy ez a kissé felbolydult közeg ismét elcsendesedjen.*
- Nem tartozol semmivel *mondja.* - Megegyeztünk, emlékszel? *Az alkujukat bár álom képlékeny matériájába fogva kötötték, fel se merült benne, hogy Ortas megszegné. Elvégre az álmokban kötött alkukat nem könnyű megszegni.*
- Én nem... *bicsaklik el a hangja szégyellősen.* - Nem akarok tőled semmit. Csak a társaságodat. Mert mióta találkoztunk, ketten vagyunk. És ez jó. Nem? *kérdez vissza a ruhája ujját gyűrögetve.*
- Azt mondtad, segítesz nekem megtalálni Vogarit. De talán én is segíthetek neked. Cserébe.
*Ezúttal ő emeli tekintetét az ég felé. Figyeli a változását, ahogy az egykor volt kék lassan feketébe mélyül.*
- Morqua, a vég. A kezdet párja. Lezárás a dolgok végén, ahogy annak rendje van. Sok mindennek lehet vége. Életnek. Kínnak. Sokszor a vég ölén fogan egy új kezdet. A múlt mögöttünk marad, Morqua tanulsággá érleli a terheit, hogy többek legyünk általuk, ne felfalni való táplálójuk. Morquának sok arca van. Indulattól torz, békés vagy bölcs. Hogy a te tenyeredben mit jelent, azt meg nem mondhatom. Vogari nélkül ezek csak kusza sugallatok, amik egyszerre jelentenek mindent... és semmit.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400