//Családban marad//
*Szerencsére a sötét sörényű alaknak leesik színjátéka, így ő is belemegy, részesévé válva a mélységi nőstény ártatlannak tűnő darabjának. Lehet, hogy alakítása nem tökéletes, de azért a célnak megfelel. Az ember azt gondolhatja, hogy a melák mindig ilyen morcos hangulatban van, vagy csak épp összekaptak valami apróságon. Valójában, mindegy is. A lényeg, hogy nem úgy néznek ki, mint két, portyájára induló fenevad; ölni készülő, hideg vérű gyilkos.
Amint lépteit megindítja a kerítés felé, szorosan nyomában járva követi őt a férfi is. Óvatosabban ereszkedik le, mint az éjbőrű. Igaz, tovább tart, de örül neki a nő, hisz nem szeretné, ha felfedné magukat. Persze az ajtó zárva, mint ahogy azt mindketten sejthették. Ettől azonban nem esik kétségbe. Ajkán egy sokat mondó mosollyal pillant a férfi sötét szemeibe, miközben két tőrt húz elő rejtekükből. A kulcslyukba illeszti, majd ügyesen mozgatni kezdi őket. Hegyes fülei közben azt figyelik, mikor hallják meg az őrök közeledő lépteit. Látszik, hogy nem most tör be először valahová, bár munkáját megkönnyíti az is, hogy nem túl bonyolult, cifra végű kulcs kellhet a bejárat hagyományos kinyitásához. Amint kattan a zár, kezeiben támadásra készen fordítja el a pengéket. Lenyomja a kilincset, résnyire nyitva az ajtót. Méregzöld lélektükrei végigszaladnak a benti sötétségben, hisz látása a homályban a legtökéletesebb. Ha megbizonyosodik arról, hogy minden csendes, és egy lélek sem mozog a házban, néma léptekkel lépi át a küszöböt, azonnal megindulva a szolgálók emeletre vezető hátsólépcsőjén. Szemeit innentől fogfa a fenti térre vezeti, figyelve minden apró mozgásra, legyen az akár csak egy éjjeli molylepke is. Bízik abban, hogy a mögötte haladó hím figyelemmel tartja az alsó szintet, amíg észrevétlenül el nem tűnnek odafent, és ha bármit lát vagy hall, azt jelezni fogja a nőnek. Ennek ellenére olykor ő is lepillant, mind jelenlegi társára, mind környezetükre. Elvégre, saját szemeiben még mindig jobban megbízik, mint bármely felszíniében. Talpa némán érinti a padlót, a lépcső fokait. Mintha csak mezítláb lenne, nem pedig kemény, magassarkú csizmában. Azonban épp elégszer csinálta már ahhoz, hogy legyen ideje begyakorolni. Kezeit maga előtt tartja, fegyvereit élükkel kifelé, készen arra, hogy még azelőtt elvágja bárki torkát, mielőtt abban csak tudatosulhatna, hogy veszélyben van az élete. Ha sikerül észrevétlenül feljutniuk, int a férfinek, a távolabbi ajtó irányába.*
- Az ott az asszonyé. *suttogja, egész közel Naz füléhez, halkabban, mint a légy zümmögése, mint a gyengéd, éjjeli szellő. Nem vesztegeti az időt, el is indul a megfelelő ajtó irányába, mely mögött a ház ura alszik. Vagy legalább is tartózkodik.*
- Kinyissam, vagy boldogulsz magad is? *kérdezi mielőtt még nekiesne saját bejáratának. Már ha az egyáltalán zárva van. Hangjában ezúttal nincs semmi gúny vagy rosszindulat. Amennyiben a férfi úgy dönt, hogy elfogadja segítségét, Luna előbb a nő ajtajának kinyitásába vág bele. Ennek végeztével magát is igyekszik minél hamarabb bejuttatni. Ha a melák egyedül intézné el a dolgot, akkor többet nem törődik vele, egyetlen, utolsó mondattal dolgára ereszti.*
- Odakint várjuk egymást, valami eldugott helyen! *hangzik, hasonló mód, mint legutóbbi szavai, majd feltörve ezt a zárat is, eltűnik az ajtó mögött, némán mint az árnyék, mintha ott sem lett volna.
Ha másképp alakul, és bejutásukat akadályozná egy ébren lévő, odabent tartózkodó alak, megvárja, míg biztonságossá válik a terep. Abban az esetben ha erre nem lenne elég idő, és a lámpások, fáklyák fényei vészesen erőssé válnának, a közeledő léptek zajával együtt, inkább mégis az épület belsejét választja. A bent lévőnek nyomban neki esik, és igyekszik elhallgattatni, mielőtt az őröknek gyanússá válnának a kiszűrődő hangok. Ha sikeresen eltették láb alól a rosszkor, rossz helyen lévő szerencsétlent, testét igyekszik nem túl feltűnő helyre tenni, majd folytatja útjukat felfelé, eredeti célpontjaik irányába, a megtervezett módon.*