*Hazaérve látja, hogy az anyja már a kapuban várja.*
- Már éppen a keresésedre akartam indulni. Gyere vacsorázni, mielőtt kihűl az étel.
*Kedves, szeretetteljes hangján nem lehetett észlelni, hogy dühös lenne. Sohasem szidja le Modricot, csak dorgálja. Annyira szereti a fiát, hogy még a hangját sincs szíve felemelni mikor vele beszél. Ő is tudja, hogy nincs minden rendben a fiú fejében, viszont ismeri az okát és képes így elfogadni őt. Szinte csak ő és a férje, Goron éreznek vele együtt.*
~Goronnal már régóta tervezgettünk egy gyereket és amikor megtudtam, hogy meddő vagyok, olyannyira elkeseredtem, hogy azt hittem sosem lábalok ki a depresszióból, mígnem Goronnak támadt egy zseniális ötlete. Hallotta az egyik legjobb barátjától, mikor páran munka után elmentek a közeli kocsmába lazítani, hogy ők is kerültek hasonló helyzetbe, de nem keseredtek el, hanem inkább örökbe fogadtak egy kislányt, aki ma is boldogítja őket. Megtetszett neki ez az ötlet és felvetette nekem egyik este. Erre az ötletre fellelkesültem és követeltem, hogy azonnal menjünk el az árvaházba és fogadjunk örökbe egy gyereket. Másnap el is mentünk, és már majdnem örökbe fogadtunk egy Liana nevű 12 éves sovány leányt, akinek hosszú, aranybarna haja és rikító kék szeme volt, de aztán megláttam, hogy a legutolsó szoba sarkában olvas egy, a lánynál valamivel idősebbnek tűnő répapiros hajú, furcsa fiú. Egy ideig elnéztem a fiút. Nagyon megtetszett a műveltsége, ugyanis nem minden gyerek tudott olvasni ilyen korban, sőt a legtöbb sohasem tanult meg. Végignéztem rajta, a szakadt, poros rongyon, amit viselt és a durva facipőn, ami látszólag csúnyán feltörte a lábát nem viselt mást. Megesett rajta a szívem és egyből arra gondoltam, hogy ez a fiú nem ilyen életet érdemel. Sokkal többre hivatott és mi el tudnánk őt indítani a sikeres jövő felé vezető úton. E mellett rendkívül vonzott is a fiú kisugárzása, amely olyan sejtelmes volt, de egyben elbűvölő is ezer titokkal. Azonnal megállítottam Goront és megmutattam neki a különös fiút. Neki is megtetszett a fiú, így közösen elhatároztuk, hogy őt viszik magukkal. Amíg Goron elment beszélni a tulajjal sokáig néztem a vörös hajú, okos fejű szépséget. Azt gondoltam magamban, az örömtől majd szétvetve: "Ő lesz a fiam!". Ekkor a fiú megérezte, hogy nézik és felnézett a könyvből. Rendkívüli türkiz színű szemeit rám emelte és rögtön tudta mi lesz a sorsa. Ő is elmosolyodott, majd becsukta a könyvet és felállt. Odajött és azt mondta "Mehetünk." Mintha belém látott volna. Nem tudtam tovább visszatartani, könnyezni kezdtem és megöleltem a fiút. Ekkor ott termett Goron is és végtelen örömmel telve figyelte az eseményt, de jött a tulajdonos, aki az ügyeket intézte eddig és most odajött, hogy a papírmunkát lerendezze, ezzel szétrombolva a meghitt pillanatot. Megkaptuk a fiúról az adatokat, aláírtunk pár lapot aztán mehettünk is. Azóta náluk van Modric és nagyon jó magaviseletű. Azon kívül, hogy néha későn ér haza igazi mintagyerek és úgy szeretjük, mintha a sajátunk volna. Azt hittem, hogy nehéz lesz majd megszokni a családot a fiúnak, de nagy meglepetésemre nem így történt. Már az első héten anyának szólított, amin igazán meghatódtam, mert olyan könnyeden gördült ki a száján a szó, mintha már rég óta együtt élnének és valóban én lennék az anyja.~ *Elmerengéséből a fiú tiszteletteljes válasza szakította ki.*
-Rendben, mindjárt megyek, csak lepakolom a zsákomat.
*Racel válasz helyett csak mosolyog, de még mindig nem érti mit hurcibál állandóan haza hőn szeretett kisfia. Bár érdekelte mi lehet a zsákban, sosem kérdezte meg tőle. Tudja, hogy Modric rendes és okos gyerek. Bízhat benne.*