*Hangosan és látványosan nehéz is lenne reménykedni, az nem olyasmi, amit az ember, elf, vagy egyéb intelligens lény nem csendben és magában szokott művelni. Hogy kifejezésre juttatja-e reményeit, az kérdéses, de ahhoz előbb meg kéne fogalmaznia őket, ami egyelőre nehezére esik szűkös szókincse miatt, és abból kifolyólag, hogy nemes egyszerűséggel Lira már több szempontból túlszárnyalta legvadabb képzeletét is - ennek is köszönhető, hogy szinte bármit megbocsát neki. Azért, hogy fedél van a feje felett, hogy szép, csinos ruhákat hord, hogy finomakat ehet, ihat, hogy meleg vízben fürödhet, sőt, fürdetik, hogy puha vetett ágyban alhat éjjel, ahol van kihez odabújnia, azért nem ár, hogy néha nyakörv kerül a nyakába, de még az sem, hogy pár percet megbéklyózva egy sötét ládába zárva kellett töltenie. Édesgetésből bármeddig elmehet Lira, de még sötétebbik oldalának is van bőven mozgástere, az édesgetésnek hála. A jobbik és józanabbik fele úgyse hagyná, hogy kárt tegyen benne, hiszen akkor a felépüléséig használhatatlan lenne, ráadásul kezdhetné elölről, ezúttal sokkal nehezebb helyzetből, a bizalom felépítését. Amíg viszont a kicsinek nem esik baja, addig igen könnyű kiengesztelni egy kis édesgetéssel.
A piszkálódás bizony eléri célját, s talán ezért is ússza meg Nalla a szájalást, hiszen a provokáció szándékos volt, és célja volt, amit el is ért*
- Rendben! *hagyja abba a kevergetést, és átadja a tálat a tojásmasszával, majd az új instrukciókat hallva máris a pulthoz lépdel, hogy pipiskedve felmérje a tányérkészletet.*
- Tiszták! *jelenti ki, és el is vesz kettőt, noha ehhez rendesen nyújtózkodnia kell, majd fordul is, hogy az asztalhoz vigye őket. Az elsőt le is teszi az egyik szélére, majd indul tovább, ám ekkor a mezítláb hátrányai megmutatkoznak, rálép valamire, ami egy száraz morzsa lehet, vagy apró kavics, minden esetre nagyot bök a kislány érzékeny jobb talpába.*
- Au! *emeli fel azonnal azt a lábát, ám ennek köszönhetően el is veszíti az egyensúlyát, és már esik is el, feldöntve az egyik széket, háttal érkezve a földre, ahol nagyot nyekkenve elterül. A tányér viszont puhára esik, a lányka hasára, ahonnan viszont a padlóra csusszan le, s a széle a kövezetnek ütődve kicsorbul. Nallát viszont, ahogy sírva fakad az ijedtségtől és a sajgó hátától, a tányér érdekli a legkevésbé...*