//Cilanney Dharlarann//
*Egy darabig tologatja szerteszéjjel az embereket, néhányan elég szúrós szemmel néznek rá, de azért kellően tisztelettudó és kimért. Zord arckifejezése arról árulkodik, hogy valóban fontos megbízást lát el, így senki sem kérdőjelezi meg küldetését. Szépen halad előre, olykor azért hátratekint, hogy meggyőződjön arról, kit védelmébe vett, szintén szedi a lábait mögötte. ~ Most majd meglátja, kis hölgy, most majd meglátja. ~ Arcára keskeny, zord mosoly ül ki, mikor látja a lány elkerekedett szemét, a kis kerek lencsék mögött. Ismét muszáj megerőltetnie magát, hogy ne üljön rangján aluli széles vigyor a szájára, egy nemes nem mutatja ki fogait. Miután leküzdi szintén méltatlan kárörvendését, lapos tekintettel, lopva néz körbe, mikor egy kis idő adódik rá. A gazdagnegyedi forgatagban megtalálható mindenki, ki a jelenlegi helyzetre jellemzően cselekszik. Sarkokon öklüket rázó szegények, hontalanok, égő házaikból gyermekeiket mentő nemesek, némelyek nagy pakkokkal sietve hagyják el a környéket. Akadnak puszta szemlélődők is, kik egyik réteghez sem tartoznak igazán, s most nem is foglaltak állást egyelőre senki mellett. De a sötét elemek is fel-felbukkannak, kik hasznot akarnak húzni a lázongásból. Ha az elf nem figyel, erszényének hamar lába kél, így szorosan öleli magához, majd hirtelen észbe kap, tulajdonképpen miért is van itt. Hangulata azonnal borongóssá válik, mert bár órák óta, sőt tán több napja is Artheniorba tart, ott kérdezősködik, de gyakorlatilag semmit nem haladt kutatásában. Kedve lenne mostohatestvére édesanyjának képét újra elővenni és megnézni, bár ebben a helyzetben ez igazán nem jó ötlet. Szomorúan tekint végig az arcokon, s szégyelli magát, hogy ezt eddig elfelejtette. Előrébb való volt a vita és a kárörvendés, ráadásul egy szerencsétlen lányon, így hirtelen megáll, hogy megforduljon, de csak törzsének sikerül, mert tompora felett kezek ragadják meg:*
- Kérem bocsáss... na de hölgyem! Mit csi...? *Kérdezné meglepetten, de nincs rá ideje. Ha megtorpan, a lány nekieshet, az pedig igazán nem lenne szép. Így hagyja magát sodródni, hagyja, hogy a lány tolja maga előtt, mint egy félrerakandó dobozt. Mondani sem kell, szemöldöke felszalad, kezeit felemeli, s tétova, vénember, vagy iszákos csoszogásával halad arra, amerre viszi a lendület. A lendület pedig ezúttal egy vörös hajú gnóm leány, ki szakadatlan löki az általa megfelelőnek ítélt irányba. Most mégis mit mondjon? Megmozdulni sem mer, mert a kezek érzékeny helyen érnek célt, ahogy magát ismeri, bizonyára kellemetlen szituációba kerülne, ha hirtelen megtorpan, vagy kitér. ~ Még a végén a nemesebbik felem markolja meg. ~ Gondolja elkerekedő szemekkel. ~ Ha meg kitérek, orra esik, aztán kereshetjük az okulárét is. ~ Így egy jó darabig nem enged a kísértésnek, hogy megragadja a gnóm kezét, bármennyire is nevetséges látvány lehetnek így ketten, a gazdagnegyedi forgatagban. Közben azért próbálkozik:*
- Hölgyem! Meddig kíván még eltuszkolni? Lassan kiérünk a városból. *Morog hátra válla felett. Tekintve, hogy megkérték és egy hölgy kérése szent, egyebet nem kíván hozzáfűzni. Azért köpenyét maga előtt szintén összehúzza. Persze csak úgy durcásan, tessék-lássék.*