//A Nagy Egyenlőség Napja//
*Bólint, ő is reméli, hogy két nap alatt minden helyrejön, bár ekkora dúlást nyilván nem lehet ennyi idő alatt eltakarítani.*
- Tudom, hogy egy épület semmit sem jelent, de csak arról tudsz biztosat, nem?
*Könnyű lenne azt mondani, hogy Briwal ne aggódjon olyan dolgokon, amiről nincsen biztos információi, de így tenni már sokkal nehezebb. Aenae sem tud így tenni és gondolatban már minden rosszra számít anyjával kapcsolatban.*
- Igazán nem akarom, hogy rám fecséreld az időd. Tőlem nem tudná meg egyébként.
*Hangja erőtlen, nem ismeri nagyon mélyen a másikat, Briwal egy eszménykép, kamaszkori szerelem, de valahogy mégis úgy gondolja, hogy nem fogja magára hagyni, akkor sem, ha ő kézzel-lábbal tiltakozik a kísérgetés ellen. A vigyort nem tudja mire vélni, nem is firtatja.*
- Jó, de utána én is segítek neked, rendben?
*Nem mintha különösebben a segítségére tudna lenni, talán csak annyiban, hogy nem kell egyedül keresgélnie. Nem mintha társaságban felemelőbb élmény lenne.*
- Nem tudtam, hogy anyám a halálhírem kelti. De Effy mondta, mikor találkoztunk korábban. Sajnálom, hogy feleslegesen aggódtatok.
*Néz fel a férfire, aztán elgondolkodva félrenéz, nem érti, hogy miért emeli ki öccsét. Nem firtatja ezt sem, inkább megindul a férfi oldalán.*
- Sajnálom egyébként, nem kellett volna szó nélkül elmennem, belátom magam is. De akkor ez tűnt a legjobb döntésnek, vagy inkább az egyetlennek.
*Beleborzong most is az akkori helyzetbe, ahogy a fekete fogú férfi a combját markolászva azt fejtegette, hogy az Aenae-fajta lányokat naponta el kell kalapálni, mert sosem tanulják meg, hogy hol a helyük.*
- Ez iszonyatos.
*Suttogja döbbenten a szegény- és a gazdagnegyed határán állva. A gazdagok házai nemigen úszták meg, de igazából mások házaival most nincs idő törődni, lába elé nézve igyekszik a maguké felé. Belül pedig retteg, a csontjaiban érzi, hogy ott sem lesz jobb a helyzet.
És tényleg nem az, csak az emeleten úszta meg néhány ablak a bedobálást, de legalább nem ég és őrjöngő csőcselék sem veszi körül, bejutni bejutottak és szemlátomást már végeztek is a fosztogatással. A kertkapu kifeszítve. A kétszárnyú bejárati ajtót minden szellő meglengeti. Odabenn a tapéta leszaggatva, bútorok összetörve, Aenae lába előtt a földön egy nem túl nagy ládika hever, a lány számára teljesen ismeretlen mind a tárgy, mind a tetejébe vésett szimbólum. Aenae leguggol, felfordítja a ládikát, de nyomban hátra is hőköl, a fenekére esik, háta mögött letámaszkodva igyekszik hátrébb araszolni. Arcán iszonyat és elhatalmasodó pánik, arra mered, amit a láda rejtett - a tolvaj is ezért dobhatta el -, egy levágott mutatóujj, sóágyon. Felismeri a köröm alatti anyajegyről.*
- Ez Mattin ujja.
*Kisebbik öccsének az ujja, aki a háborúban halt meg, de akkor mit keres itt az ujja?! Aenae szíve veszettül kalapál, topázsárga tekintetét le sem veszi a földön heverő mutatóujjról.*