*Etniss szíve szaporán dobog, miközben a kocsi csigalassúsággal vánszorog a Gazdagnegyed utcái között. Lassan egy éve, hogy elment innen „tanulni”. Persze ez csak a kegyes hazugság, amivel a szülei az ismerősöket áltatják. Vajon mit fognak szólni hozzá, hogy visszatért? Biztos vannak még olyanok, akik emlékeznek ittléte utolsó heteire és váratlan eltűnésére.
De most már szerencsére újra a maga ura. Végre minden olyan lesz, mint régen. Zavartan megigazítja a kalapját. Ez is olyan újszerű érzés, hogy megint rendes ruhákban járhat. A tavasz tiszteletére egy sárga virágokkal díszített piros ruhát vett fel hozzáillő kalappal. Kifejezetten kellemesnek találja a zárt ruhát az intézet lenge köntösei után.
A kocsi nagyot fékez a ház előtt, és Etniss kis híján előreesik. Mit ház? Palota! A lila színű épületet nagyrészt eltakarja a magas kerítés, de azért jól látszik a két kis tornyocska, valamint a hófehér korlátos terasz.
Etniss a kocsis odanyújtott kezére ügyet sem vetve kiszáll a kocsiból és a kapuhoz lép. Nincs bezárva, így könnyedén bejut a kertbe. A tó vize még zavaros és szürke, pont, mint az égbolt. Annak ellenére, hogy tavasz van, az időjárás még igencsak télies. Végigsétál a kövezett úton és a lépcsősoron fellépdel a díszes ajtóig. Kopognia sem kell, a komornyik már nyitja is.*
– Isten hozta újra itthon, Etniss kisasszony!*hajbókol. A lány csak biccent egyet, figyelmét leköti a ház belseje. Semmi sem változott, és mégis olyan más lett minden. Korábban is ilyen csicsás volt minden?*
- Hol vannak a szüleim?*kérdezi hátra se fordulva.*
– Ha jól tudom, a Dwirinthalen bálra voltak hivatalosak*válaszol a komornyik készségesen.* Tehetek esetleg önért valamit?
*Etniss megrázza a fejét és tovább nézelődik.*
– És merre van Theo?
– A macska?* kérdez vissza a komornyik.*Ő nem sokkal kegyed távozása után elszökött. Sajnos sehol sem akadtunk nyomára.
„Legalább volt valaki, akit felkavart az eltűnésem” gondolja epésen Etniss.*
– Azt hiszem egy tea jól esne. A fenti szalonban kívánom elfogyasztani* osztja utasításait.*
– Ahogy parancsolja kisasszony* hajlong a komornyik, és már megy is teljesíteni a kérését.
Miután a személyzet távozik, a lány felmegy az emeleten lévő szobájába. Ugyanolyan minden, de még itt sem érzi azt a felemelő érzést, amit a hazatérésnek kéne kiváltania. A falak vörös kárpitja, ami annak idején polgárpukkasztó és szenzációs ötletnek tűnt, most egyszerűen csak nyomasztó. Régi hibák és fájdalmak emlékét hordozza magában.
„Ne ostorozz már folyton!” nyafogja egy hang Etniss fejében. Tessa. Akitől gyermekkora óta nem tud szabadulni, aki minden lépését követi, és aki önálló személyiséggel és akarattal bír - az ő fejében.
„Megérdemled. És ha jól emlékszem úgy egyeztünk meg, hogy csöndben maradsz.” Érzi, hogy szavainak nem lesz nagy hatása, így hát leül az ágy szélére, és várja a lány válaszát.
„Nem, úgy beszéltük meg, hogy csendben maradok, és meghúzom magam, amíg ki nem jutunk az intézetből, utána pedig nem keverlek többé bajba.” Unott hangon darálja, mint a tanuló, ki a leckét mondja fel. „Neked is ilyen rémes érzés, hogy a szüleink nem törődnek velünk?” Kérdezi felháborodva.
„Ők az én szüleim!” javítja ki.
„Ez a mi testünk, a mi szüleink, a mi életünk, Etniss”
Az említett inkább ráhagyja.
„Igen, nekem is rossz, de most inkább nem akarok beszélgetni. Főleg nem erről.”
„Akkor mit akarsz csinálni?” kérdezi, és Etniss érzi, hogy most tényleg kíváncsi rá. Nem kell kimondania a gondolatokat, csak megmutatta neki a benne lévő indulatgócot.
„Akkor menjünk!” sürgeti Tessa. „Ha erre van szükséged, akkor nem muszáj ebben a házban maradnod. Tedd azt, amit a kedved tartja.”
Etniss még tétovázik. Tudja, hogy mivel csak most ért haza, szülei nem helyeselnék, ha máris távozna, még ha később, esetleg holnap, holnapután vissza is jönne. Mert arra még nem tudott gondolni, hogy ne jöjjön vissza a közeljövőben.
Gondolatait a szobába benyitó idős cseléd zavarja meg.*
– Kisasszony, a teáját felszolgáltuk* közli szelíden. Ez mintegy végszó a lánynak, felpattan az ágyról és felkapja kistáskáját.*
– Nem vagyok szomjas* közli a meglepett munkaerővel, és választ sem várva kiviharzik mellette az ajtón. Meg sem áll, míg az utcára nem ér, ahol nem tudja, merre is forduljon.*