//Második szál//
//Orcátlan meghívás//
*Türelmesen vár, míg Farkas újra visszatér hozzá, ezúttal már bot nélkül*
- Ennek igazán örülök. -*mondja őszintén, és hagyja, hogy a fiú irányítson tánc közben. A zenekar felől érkező dallamok egészen kellemesek, így hamar el is engedi magát, ám a suttogástól és a másik közelségétől megint kissé hevesebben kezd verni a szíve. Örül, mikor visszaáll köztük a távolság és próbálja tovább élvezni a táncot*
- Köszönöm -*feleli őszintén a jókívánságra, miközben Farkasra mosolyog. ~Tényleg egészen jól táncol~ mereng magában, ahogy a zene ütemére mozognak*
- Északról? -*kérdezi megdöbbenve*- Azt hittem, itt nőttél fel... -*jegyzi meg mintegy mellékesen. Úgy tűnt neki, a fiú sokkal jobban be tudott olvadni ebbe a közegbe, mint ő maga, így szinte magától értetődőnek vélte, hogy ő is itt született, vagy legalábbis a közelben. Kíváncsian néz Farkasra, hisz szívesen hallana további részleteket is a dologról, de nem akar túlzottan tolakodó lenni. ~Végül is én se meséltem eddig sok mindent magamról~ gondolja, nem mintha nagyon szeretne így tenni. Mindig is jobban szeretett másokat hallgatni, mint a saját hangját hallatni. ~Abból nem tanul semmit az ember, ha csak azt ismétli, amit már tud!~ jut eszébe anyja okfejtése a felesleges fecsegésről. Van ideje ezen örök érvényű mondat igazságán merengeni, hiszen pillanatnyi csend állt be a beszélgetésbe tánc közben. Már épp azon kezd gondolkodni, mit is mondhatna, amivel folytatni tudnák a társalgást, amikor Farkas újra megszólal. ~Hogy csukjam be a szemem? De hisz akkor elesek!~ néz hitetlenkedve a fiúra, ám ennek ellenére úgy dönt, mégis tesz egy kísérletet. A sötétben aztán, miközben a két erős kéz határozottan tartja és vezeti, megrohamozzák a gondolatai. Ismét eszébe jut az anyja, a betegség, a nincstelenség, az apja és az egész Gazdagnegyed, aminek már a gondolatától is rosszullét kerülgeti. Nem tudja, ez az egész miért van rá ilyen hatással, de mikor véget ér a dal, szemei szinte azonnal kipattannak, és gyorsan elhúzódva Farkastól, azonnal lesiet a táncparkettről.*
- Nekem ez nem megy. -*suttogja távozás előtt, és igazán hálás, hogy épp szünet van két szám közt, így távozása nem olyan feltűnő. Már csak az hiányzik neki, hogy mindenki őt bámulja, miközben a tehetetlenség érzésétől könnyek szöknek a szemébe. A maszk szerencsére elrejti azt a párat, ami lecseppen, a többit pedig dühösen törli le ujjaival. Nem akar sírni, most nem. Tenni akar valamit, de fogalma sincs, mi lenne a legjobb lépés. Ha Farkas úgy dönt, még nincs elege belőle ma estére és utána jön, akkor a sövénynél találja meg, a bot mellett nem messze*
- Sajnálom! Csak... csak túl nagy volt a tömeg! -*igyekszik a többi résztvevőre fogni a dolgot, miközben mély lélegzetvételekkel próbálja nyugtatni magát, bár kezeire tekintve látja, hogy azok remegnek picit, és érzi, ruhája alatt is hasonló a helyzet lábaival. Reméli, a fiú továbbra is vele marad, ugyanis bár eddig maga sem realizálta teljesen, de jól esik neki, hogy itt van mellette. Valahogy megnyugtatja a jelenléte, hiszen árad belőle a nyugalom, az érzés, hogy minden rendben lesz*
- Esetleg nincs kedved sétálni egyet? -*kérdezi kissé szomorkás mosollyal, hogy meg kell fosztania partnerét korábbi kellemes elfoglaltságától, ám biztos benne, hogy most még nem képes visszamenni újra táncolni. Csinálnia kell valamit, hogy ne érezze magát olyan tehetetlennek, még ha ez a valami csak sétálás is.*