*Rossz volt bizony, ezt tudja ő is, nem is panaszkodott egy szóval sem, mikor a nyakába került a lánc, csak annyit kérdezett, meddig lesz rajta - de még az erre kapott homályos válasz se késztette ellenkezésre.
Ami jogos, azt viseli. Ennyiről szól a dolog.
A taníttatása nem lesz olyan nehéz, a fegyverhasználatot kivéve, ahhoz a fizikumán javítani kéne. Ha Lira tényleg sokoldalúan használható szolgát akar belőle faragni, és munkába állítani, nem ártana majd kicsit tornáztatni is a kislányt, hogy hajlékony, erős és mégis formás nővé érjen.
Lira eddig valóban nem volt kiszámíthatatlan, tartotta a távolságot, nem volt túl szószátyár, és tettekkel fejezte ki gondoskodását, de szigorát is. Most viszont sikerült teljesen elaltatni a kicsi félelemérzetét, és ennek következtében rossz választ ad a kérdésre... és ennek hála megint tanulni fog, csak nem épp valami kellemes - bár annál hasznosabb - dolgot.
Izgatottan, mit sem sejtve nézi, ahogy Lira előkeresi a kulcsot, és kikapcsolja a nyakörvét, majd oda is óvakodik a ládához, amibe annak kinyitása után bele is néz. Hátborzongató... láncok, bilincsek, de nem túl sok, sőt, majdnem üres... Aztán előkerül a kendő, amit értetlenül szemlél, és fogalma nincs, mit akar Lira, ezért hagyja, hogy összehúzza a csuklóit. Ám mikor szorul a csomó az összekötözött kis kezeken, már megcsörren a vészcsengő...*
- Ezt miért? *kérdi, de máris kapják fel, és mire felocsúdhat, már az üres ládában van, aminek a fedele már rá iscsapódik, majd kattan a zár, és felhangzanak azok a gúnyos szavak... ő pedig ott találja magát megkötözve a kis helyen, szinte teljes sötétségben, és a sokktól és rémülettől sikítani se tud. A szűk helyen összekötözött kezeivel kétségbeesetten próbálja megemelni a láda fedelét, de persze esélytelenül. Szaggatottan veszi a levegőt, szíve mellkasán dörömböl, remegve forgolódik odabent kiutat keresve, majd segítségért kezd el könyörögni a remegő vékony gyerekhang:*
- Lira, kérlek, engedj ki, nagyon félek, kérlek, ne hagyj idebent! *könyörög, miközben abbahagyja a küzdelmet, és próbál ahhoz az egyetlen apró kulcslyukból szivárgó fénypontocskához odahúzódni.*
- Nagyon sajnálom, bármi rosszat is tettem, Lira, sajnálom, légyszi engedj ki! *hallatszik a második adag könyörgés, mikor megint kap levegőt, már a pánikroham határán.*
- Tedd rám a nyakörvet, a bilincseket, az összes láncot, ha akarod csak könyörgöm, engedj ki innen! *hallatszik az utolsó mondat, aminek a végét már sírásba fulladó hang nyögi, és ha Lirában van egy kis emberismeret, vagy régi emlék saját gyerekkorából, tudja, hogy ezt a pánik fogja követni, és akkor vagy kárt tesz magában, vagy teljesen összeomlik...*