//Lauren//
*Lauren szavai, amiket Nainak mond édesanyjáról és a növényekről, felidéz benne elég sok kellemes, de néhány nagyon kellemetlen emléket is.
Egy azonban teljesen biztos; úgy tűnik a lány hiába elf, egyáltalán nem feszélyezi az ő jelenléte, és láthatóan nem zavarja az, hogy Nairada is, ő is "csak" félvérek. Lehet persze, hogy ez nincsen rájuk írva, de gyakorlott szem biztosan felfedezi. Úgy tűnik mindenesetre, hogy lassan ideje lesz ehhez hozzászoknia.
Amióta Artheniorba érkezett már maga sem tudja, hogy hányadszor mereng el azon, hogy lehet, hogy a világon minden létező elf teljesen normális, csak pont ott, minden várostól távol, ahol ő született és élt, vágták a fejéhez az annyira rossz emlékű szót oly sokszor, hogy korcs? Máshol talán más lehetett volna? Az sem csak most először jut eszébe, hogyha édesanyja nem ragaszkodik annyira kimondhatatlan nevű istenekhez, istennőkhöz és szellemekhez, talán élhettek volna máshol, talán ott, ahol neki is normális gyerekkora lehetett volna. És megint csak minden erőfeszítésére szüksége van ahhoz, hogy ne ragadjon bele gondolatainak körforgásába, és a jelenre koncentráljon, a közeli és a távolabbi múlton való céltalan és értelmetlen rágódás helyett.*
- Igazából még nem. *válaszol hát készségesen és barátságosan a lány kérdésére.* Eddig azon kívül, hogy próbáltam néhányszor meditálni, és belenéztem pár könyvbe, ami az alapokkal foglalkozik nem sokat tettem a dologért. Ugyanakkor nem is nagyon volt lehetőségem tanulni, ott ahol éltem. Most azonban, hogy itt vagyok Artheniorban, végre van. Szükségem is lenne rá, és szeretnék a családnak is a hasznára válni, amelyik befogadott.
*Az okokba ugyan nem megy bele mélyebben, de arcán talán látszik, hogy eléggé eltökélt, nem csak unaloműzésképpen akarja megismerni a világot felépítő elemek titkait, és használni is ezt tudást. Örül is neki, hogy az elf lány akár udvariasságból, akár azért, mert tényleg nem fáradt, éhes, és szomjas, a házi könyvtárat választja a pihenés helyett, így visszatérhet a könyvek közé, ahonnan pont az ő érkezése miatt kellett eljönnie.*
- Ó, azt nagyon megköszönném, ha segítenél *mosolyodik el.* Együtt csak találunk majd valamit, ami nekem kell, meg talán mást is, ami érdekes. Biztos van ott olyan könyv is, ami téged érdekelne. Igazából én is még csak először járok ebben a házban is, és a könyvtárban is, szóval semmivel sem ismerem ki jobban ott magamat. Ha pedig Nairada végzett a dolgával, és nem vagyunk itt, minden bizonnyal ott fog majd bennünket keresni először.
*Nem is húzza az időt, el is indul nyomában Laurennel. Pár nappal ezelőtt még biztosan zavarba hozta volna, hogy nem fák és ösvények, hanem szobák elsőnek egyformának tűnő ajtajai és folyosók jelölik ki tájékozódási pontjait, de a Sayqueves házat már az első estéjén jó alaposan felfedezte magának, most pedig, amikor Nait követte a ruhás szobából a könyvtárba, majd onnan a nappaliba, végig gondosan megfigyelte, hogy merre jár, így ezúttal nem okoz gondot visszatalálnia.
Maga a könyvtár ahová visszajutnak persze nem olyan hatalmas, de ahhoz képest, hogy mindössze egy magánházban található, és egyetlen család birtokában van, több, mint lenyűgöző, őt legalábbis sikerült vele Nairadának lenyűgöznie nem sokkal korábban.
A polcok és szekrények természetesen könyvekkel vannak tele, még is, nem csak az itt felhalmozott tudás rengeteg, az is látszik talán már első ránézésre is, hogy az egész könyvtár úgy van kialakítva, hogyha bárki szeretne itt elmerülni kicsit bárminek is a tanulmányozásában, azt a lehető legnagyobb kényelemben teheti meg, köszönhetően azoknak a kanapéknak, és a hozzá tartozó asztaloknak, amelyek a hatalmas szoba túlsó végében vannak egy kisebb dolgozósarok mellett. Ha pedig később sötétedne, gyertyák és olajlámpások gondoskodnának számukra a fényről.*
- Hát, itt lennénk. *jegyzi meg teljesen feleslegesen, és valahogy ugyanúgy ösztönösen halkabban beszél kicsit, akárha valami oltár előtt állna, mint amikor nem is olyan sokkal korábban Nai először hozta őt ide.*
- Annyi minden van itt, hogy nem is tudom hirtelen, hogy merre kezdjem. *jegyzi meg, de azért csak odasétál ahhoz a polchoz, ahonnan Nairada korábban azt a könyvet emelte le, amit ő még most is a kezei között szorongat, mintha attól félne, hogy elveszíti, ha kicsit gyengédebben fogja, vagy egyszerűen csak lerakja.*