//Nai//
- Persze, elhiszem. *bólint azonnal, kicsit talán udvariatlanul vágva közbe, amikor Nai a kereskedelemről beszél, de egyben vállat is von.*
- Csak hát mi tényleg elég kis falu voltunk, és eléggé mindentől elzárkózott. Igaz, azt hiszem Artheniorhoz képest minden kicsi. Viszont, ha semmiképp nem akarnék hinni neked, akkor sem tehetném. Minden szavadat igazolja ez a ház, a ruhákkal, meg ezzel a könyvtárral együtt.
*Mosolyog, egészen addig, ameddig Nairada nem említi a hadvezért és a katonai tábort, ahol még egész kislányként járt. Valahogy furcsa elképzelni, ahogyan apja még gyermekként hordozta körbe pont ott.
A "külvilág" történelméről és közelmúltjáról elég keveset tud, így természetesen érdekli, hogy ki volt az a hadvezér, meg egyáltalán ki ellen viselt hadat (orkokon és közönséges útonállókon kívül ő kevés más ellenséget lenne képes elképzelni) ezúttal kérdéseit inkább mégis inkább megtartja magának. Főleg, hogy a lány is tovább beszél, neki pedig nincsen kedve újabb kellemetlen és szomorú témát érinteni, mint amilyen a háború. Igaz, amilyen két nap kellemetlenkedik mögöttük, talán nem véletlen, hogy ezeket most nem lehet elkerülni, és úgy tenni, mintha rendben lenne minden, és csak két lány lennének, akik éppen barátkozni próbálnak egymással, és arról beszélgetni, hogyan is tervezik el a jövőt, ami természetesen mindkettőjük számára boldog lesz és fényes.*
- Nagyon örülnék neki, ha tényleg együtt élnénk. *mondja, és reméli, hogy látszik arcán és hallatszik hangján is, hogy nem csak az udvariasság beszél belőle. Nai túl hirtelen eltűnő mosolya és elkomorodó arca, ami ezt követi mindenesetre túlságosan árulkodó még számára is, ahogyan az is, ahogyan megpiszkálja az ujján lévő gyűrűt. Ő ugyan nincs tisztában a gyönyörű ékszer történetével, sőt, bármennyire is feltűnő, eddig tulajdonképpen fel sem tűnt neki, hiszen ezer más dolog kötötte le a figyelmét eddig, (először saját komor gondolatai, majd a rengeteg ruha, végül pedig a könyvtár) arra elég még is elég hamar rájön, hogy túlságosan díszes és szép ahhoz, hogy egyszerű ékszer legyen. Azt se nehéz már ezek után kitalálnia, hogy mi lehet a másik lány hirtelen hangulatváltozásának az oka. Azt gyanítja, hogy az jutott eszébe, hogy Aleimord és a szőke emberlány talán éppen most, ezekben a pillanatokban lépnek egymással kényszer házasságra, pedig az elfnek, ha nem is pont ma és pont most, de még is csak mindenképpen őt kellene feleségül elvennie.
Erőlködnie kell, hogy az a düh, ami eltölti hirtelen, ne üljön ki az arcára, és ne szorítsa ökölbe a kezét. Nem tudja, hogy kik és miért tették velük azt, amit tettek, de abban teljesen biztos, hogy egyikük sem érdemelte meg, hogy át kelljen élnie az elmúlt két napot. Legjobban persze még mindig Aleniát sajnálja, de ettől még mindannyiukat olyan helyzetbe hozták, hogy a maguk módján szenvedniük kell. Nairól pedig, aki kedves volt vele, attól a perctől kezdve, hogy megismerte, tényleg elég nehezére esik elképzelnie azt, hogy bármivel is rászolgált volna arra, hogy hasonló érzések gyötörjék, és a mostanihoz hasonló problémái legyenek.
Nem tudja mit tegyen, vagy mit mondhatna, hiszen nem ismerik olyan régóta egymást, és tudja azt is, hogy puszta szavakkal, vagy egyetlen érintéssel úgy sem segíthet. Még is lerakja a könyvet a hozzá legközelebbi asztalra, és legalább olyan gyengéden, amennyire Nai az ő hátát simogatta meg, először kint a kertben, másodszor pedig a piacon, megfogja és szorítja a lány kezét, ha ő hagyja neki.*
- Tudom, hogy én könnyen beszélek, de rendben lesz minden, ne aggódj! *mondja halkan, és egy kicsit még fogja a másik lány kezét, mintha ezzel átadhatna valami olyasféle erőt, amivel valójában nem rendelkezik, de persze szeretne. Édesanyja érintése biztosan jobban megnyugtatná őt, de hát ő nem saját édesanyja. Végül egyszerűen elengedi, hogy ne legyen túl kellemetlen a helyzet.*
- Szeretitek egymást, és ez a legfontosabb. Nem hinném, hogy itt Artheniorban tisztelik és ismerik, de anyám a szerelem istennőjének a papnője. Tudom, hogy buta babona, még sem merném kimondani a nevét számomra idegen földön. Illetve hát az ő papnője is, tudok róla egyet és mást. Nem voltunk túl nagy falu, nem juthatott minden szellemnek és istenségnek saját pap, vagy papnő, szóval... *akad el itt, amikor rájön, hogy elkalandozott* mindegy, nem ez a lényeg! Hanem, hogy bár elég szeszélyes istennő, azért mindig hagyja egymásra találni azokat, akik tényleg szeretik egymást.
- Biztos nagyon nehéz lehet most neked, de amint túl leszünk ezen az egészen, ez a néhány nap már csak rossz emlék lesz, semmi más, hidd el! *próbálja biztatni a másik lányt, bár számára is elég nehéz hinni igazság szerint saját szavaiban, hiszen sosem remélt semmi jót a jövőtől, a sajátjától legalábbis semmiképpen sem.*
- Rám mindenesetre mostantól bármiben számíthatsz bármikor. És nem csak a ruhák meg a könyv miatt. *szögezi le, és ígéri meg végül, örülve annak, hogy végre olyat is mondhat, amiben teljesen biztos. Hogy tényleg minden jóra fordul azt nem ígérheti, de, hogy hálátlan nem lesz soha azzal szemben, aki ösztönösen és minden érdek nélkül kedves volt hozzá abban teljesen biztos.*