//Heilgron//
*A viskókat lassan felváltják a módosabb polgárházak, azokat pedig az egyre patinásabb ingatlanok, melyek fényűzése az előttük futó úton csak nőttön nő még ennél is tovább a Gazdagnegyed szíve felé haladva. A kellemes társalgásba vont séta eredményessége viszont nem halad ilyen kedvező emelkedéssel. Hiába veti be a kipróbált praktikákat, a szikráktól nem kap lángot e találkozás miliője. Még azután se, hogy egyértelműen kiolvasta azt az ismerős jelet a férfi tekintetéből. Fel sem merül benne, hogy tévedett, de nem rátartiságból. Tudja mit látott. Ennek fényében pedig az ügyeskedés hatástalansága olyasvalami, ami hideg borzongással tölti el. Egy svindler a kártyaasztalnál, az tiszta ügy, de kettő? Amikor valaki tökéletesen tisztában van vele, hogy mit csinálsz, aki maga is ugyanezekkel a módszerekkel sáfárkodik, nos, az több lehet, mint zavarba ejtő, főleg, ha felmerülhet a lehetőség, hogy esetleg ő csinálja jobban.
Különös, de Heilgron most sokkal jobban emlékezteti az öreg Sayquevesre, mint valaha. Méghozzá arra a tulajdonságára, amivel sosem tudott mit kezdeni. Felaern Sayqueves nem csupán örökölt jólétbe ült nemes volt. Vagyonát figyelemre méltón gyarapította is. Több ravaszság és céltudatos logika volt benne, mint mutatta. Loralyss néhány hónap után elkezdett felfigyelni erre, de csak évekkel később említette ezt az anyjának, amikor felfedezte, hogy őt is kerülgeti valamiféle különös gyanakvás.
Néha eszébe jut az is, hogy az utolsó időkben elmélyült demencia nem csupán hiteles színjáték volt-e? E betegség hullámzó szorítása viszont köztudott, ahogy az úrnak is hol tisztábbnak tűnt az elméje, hol egészen ködösnek. Hogy lehetne ilyesmivel csaláson kapni bárkit?
Sokszor volt olyan érzése, hogy ottlétük nem csupán a Sayqueves úrnak az asszonyi kísértéssel szembeni vesztett harcának köszönhetők. Mintha valami más is munkált volna a háttérben. Dalar'mae Dirante kivételes asszony volt, és boszorkányosan jól kufárkodott egy gyönyörű és okos nő eszközeivel. Loralyss ezt a tehetséget figyelve cseperedett fel. Mire kamasszá érett, egész ügyesen bontogatta már a szárnyait e téren, de még hiányzott belőle a tapasztalat.
Hálás volt érte, hogy anyja révén jómódban és biztonságban élhetnek, és lenyűgözte, hogy végig figyelhette, mindez hogyan valósult meg, hogy a ház Dirante úrhölgye hogyan vitte végig az akaratát, hogyan érte el, hogy a kívánsága szerint történjenek a dolgok. Pedig Felaern Sayqueves nem volt könnyű eset. Nem bolondította meg holmi pillarebegtetés.
E győzelmek mögött olykor viszont mintha bujkált volna valami. Először akkor érezte, amikor az úr a nevére vette őt. Az érdeklődése túl alapos volt, mint ahogy egy hosszú távú befektetést vizsgál meg valaki, holott a gesztus egyértelműen érzelmi indíttatás égisze alatt bontakozott ki, mely jóval inkább az anyjának szólt, mint neki. Egész ismeretségük alatt először fordult elő, hogy ebben az erkölcsileg nem épp makulátlan fényű családmodellben ő került előtérbe. Ő, aki igazából csak járulékos hozadék volt e románcban. Sose felejti el az érzést, ami akkor végigborsózott a gerince mentén: mintha ez az egész igazából végig róla szólt volna. Átcikázott rajta, letaglózta, aztán szépen kioldott és lassacskán el is párolgott az elmélet, de sosem teljesen. Az évek alatt mindig akadtak apróságok, leheletnyi jelek, melyek újra és újra előcitálták. Igaz, egyik se volt, ami gondolatai realitásában tartsa mindezt huzamosabb ideig is. Mi célja lehetett azzal Felaern Sayquevesnek, hogy őt a famíliába emelje? Hogy ezzel meg is tartsa ott aztán is, hogy ő már nem lesz? Mert Loralyss anyjának pozíciója ugyan elenyészett volna az úr halálával, ha ő szólíttatik el előbb, de a leány immár a nevét viseli. Vitatni vitathatják az újdonsült rokonok, de nem tehetnek ellene semmit.
Ugyanezt a felszín alatt munkáló céltudatosságot érzi most Heilgronban. Egy tervet, amiben ő csupán eszköz, nem pedig társ.
Kétségtelenül nem működnek a praktikái, abszurd visszhangban szólva annak ellenére nem, hogy nagyon is működnek. Ez pedig több, mint intő jel.
Mélyet sóhajt a felhívásra és pillantását a Gazdagnegyed egyre arisztokratikusabbá opálosodó látképébe mélyeszti.*
- Most, hogy így kimondtad... *rázkódik meg alig észrevehetően* - egy kicsit azért izgulok.
*Nem is csoda, elvégre most dől el minden. Eddig csupán Felaern Sayqueves szeretőjének a lánya volt. Hogy a halálával senki lesz vagy kiköveteli a helyét a családban, az sokban múlik ezen a találkozón. Heilgron a húgaként fogja bemutatni a rokonoknak, de ismeri a férfit, és nem tudja garantálni, hogy e testvéri kapcsot hogyan hozza játékba. Még az is könnyen lehet, hogy csupán bizonyítékként arra, hogy atyja esze már jóval korábban megbomlott, s végrendelkezése már nem volt egyéb, mint egy zavaros elme köpete.*
- Menjünk *mondja, s egy mosolyt kerekít a pillanatnyi megingás fölé.* - Ha nem bánod, egy kicsit rendbe szedném magam a fogadóban, mielőtt indulunk. Igyekezni fogok, ígérem *szorítja meg kacagva a férfi kezét, akinek már bizonyosan vannak róla fogalmai, mit jelent az, ha egy nemes hölgy "gyorsan rendbe szedi magát".
Izgatott öröm látszik a lányon, de a mosolygásán, ujjacskái erejüket feledő szorításán érezni, hogy nem csak várakozással teli ez az izgatottság, de feszültséggel is. Bizony, hogy az, s ő annyira leplezi, mint amennyire más esetben tenné. A jobbjába ügyeskedett, preparált tű mindeközben átfúrja magát a finom bőrkesztyű rostjai között. Ezúttal saját gazdája bőrébe szúr, s valahol a kacagás csilingelő trillájának észrevétlen háttérszólamaként hull a földre, hogy örökre elvesszen a macskakövek rései között.*
- Nem is tudod, milyen viszontagságos és hosszú út van a hátam mögött. Hiába vallom a mindennapokban is, hogy a puritán mértéktartás jellemet formál, ez
azért megviselt. Egy nyúzott arc pedig nem a legjobb belépő, nem igaz?
*A sétának itt szabnak tehát véget, s megfordulnak, hogy visszatérjenek a Főtérre.*
- De mesélj még, bátyám! Milyenek? Említettél már nekik? Tudnak rólam egyáltalán? Kérlek mondd, hogy nem Edelith nénédtől! *kapja a kezét a szájához, ha annak a rosszindulatú szipirtyónak a fröcsögésére gondol. Megpróbálja azért mélyeket szusszanva elüldözni az aggodalmat, de mindig jön egy másik.*
- Mit gondolsz, jó vagyok így? Vagy átöltözzek? *Már kezdene bele a választandó ruha problémakörébe, de az Edelith néni kapcsán arcába szökő sápadtság nem akar múlni. Sőt, a léptei is mintha egyre bizonytalanabbak lennének. Az alkalomhoz illő hajviseleten való aggódásig már nem jut el, mert a világ megtekeredik a problémák sokaságán és a fordulása elsodorja tőle az eszméletét. A kis rásegítés összes bizonyítéka ott hever valahol két macskakő résének sírjába temetve.
Ha rájössz, hogy a játszmában ismeretlen taktika irányítása alá kerültél, ami épp lépéskényszerben tart, nos, a legjobb döntés, ha felborítod a táblát. Heilgron terveinek sodrába kerülni túl veszélyes terepnek találtattak. Kivergődni belőle vagy meglovagolni őket? Mindkettő túl nagy kockázat így, hogy alig látja át még, mibe is csöppent. Ki kell zökkentse drága bátyját a konfortzónájából és vagy időt nyerni vagy egy olyan módon lépni játékba, ami nem Heilgron pórázán vezeti őt a színre.
A hely sem véletlen. Itt, a Gazdagnegyed szélén közelebb vannak a rezidenciához, mint a fogadóhoz, de nem annyival, hogy ne a férfi döntésén múlna, hová viszi az ájult húgocskát.*