//Az Aquista kúria//
*Tényleg érezhető Daranel némi frusztráltsága, amit Effy csak azért érzékelhet, mert jól ismeri. Olyanok ők ketten, mintha évek óta ismernék egymást, pedig ez nem így van.*
-Szép ajándék. *mondja, majd a kád felé biccent.* -Talán még ketten is elférnénk benne. *kacsint szerelmére. Ki a fene ne akarna együtt fürödni élete nőjével?
Leül a díványra Effy mellé. Zöld színű elf köpenyéből kibújik, mert egész kellemes idő van kedvese szobájában, na meg a kúriában is.*
~Őrület lehet egy ekkora kúriát felfűteni!~
*Bár egy jéghideg várat sem könnyebb...*
-Ugyan, kérlek. Ne fáradjon senki.
*Kellemetlenül érezné magát, ha szobára hoznák neki az ételt.* -Haraptam egy kis húst indulás előtt.
*Idővel mondjuk biztos megszokná a kiszolgálást, hiszen a jót könnyű megszokni, de ez a nap még nem mostanában fog eljönni.*
-Hű, hát hol is kezdjem. *túr bele hajába, majd fújtat egyet.* -Felelőtlen voltam, és majdnem elszúrtam. *kezdi az elbeszélést.* -Az erdőt jártam és rábukkantam egy csorda Drahun nyomára. Utánuk is eredtem, de túl közel mentem és felzavartam őket. Pedig én csak... meg akartam nézni őket. Olyan csodálatos lények! Na közölük hárman megindultak a szántóföldeken keresztül a tisztásra, én meg rohantam utánuk. Képzelheted! Féltem, hogy lesznek ott valakik és a Drahunok agyontapossák őket. Akkor aztán a lelkiismeretemmel sosem tudtam volna elszámolni. Szerencsére minden rendben ment, nem volt ott senki. Azaz mégis. Mikor eltereltem végre vissza a Drahunokat csordához, előlépett egy lány aki azt hitte, hogy le akarom őket lőni! Merthogy egy nyílvesszőt lőttem a Drahunok elé jelezve, hogy ne tovább és forduljanak vissza. Vették az üzenetet! Nemesi származású lány volt, akárcsak te. Várj csak, mi is volt a neve. *gondol vissza arra a napra.* -Á, megvan! Nairada! De a teljes nevére már nem emlékszem. A városban lakik ő is. Nem ismered véletlenül? Kérdezett pár dolgot a Drahunokról, beszélgettünk kicsit. Kedves volt.
*Ezzel be is fejezte az első történetét, de bele is csap a másodikba.*
-A másik. Épp a Pegazus fogadóban tartózkodtam az egyik Vashegyi cimborámmal, Morwonnal, amikor megjelent két parasztember, akik segítséget kértek. Valami boszorkáról beszéltek, aki elhordja a falu gyermekeit. Azaz ellopja. Rémes! Mondanom sem kell, hogy rögtön a segítségükre siettem, de a végén, mikor már a nyomokra is ráleltem és a házra is, ahová vezettek... annak a valakinek már csak hűlt helyét találtam. Egyszerűen felszívódott, elhagyta a házat! Talán tudta, hogy a falusiak a fejét akarják és előbb vagy utóbb rászabadítanak valakit. Innentől fogva semmit sem tehettem. Megbeszéltük, hogyha visszatér a boszorka, vagy legyen az bárki is megkeresem és... szóval kikérdezem. Ilyen kevésen múlott! *mondja és közben hüvelyk és mutató ujját egymás felé közelíti, majd mielőtt összeérintené őket megállítja.* -De kicsúszott a kezemből. Nem valami kellemes érzés! Hát, szerelmem. Ez történt.