//Sayqueves ház//
*Sajnálja Wilhorpot, de a sors, vagy nevezze, aminek akarja néha különös játékot játszik. Őt itt hagyják rengeteg kívánatos étel és Alenia társaságában, úgy, hogy nem is éhes, ő ellenben láthatóan lelkesen enne, de mennie kell. Aleimord ugyan megnyugtatja, hogy majd fog kapni vacsorát, ha hamarosan hazatérnek, és ez kétségtelenül még inkább szimpatikusabbá teszi az ifjú elfet számára, még is az éhes félelfen nézete szerint ez a nagyvonalú kedvesség a világon éppen semmit sem segít. De hát az élet folyton valami feladat elé állít. Bár ne tenné, és hagyná a létezőket csak úgy elpihengetni kellemesen meleg takaró alatt, egy puha ágyban!
Nem teszi és azért egy "feladat" még rá is vár, igaz egészen más természetű is, mint az, amivel a fiatal férfit bízták meg az imént, aki minden kincsének biztonságáért kezeskedett idáig.
Nem nagyon tudja, hogyan is kezdjen hozzá, de hogyha nem kezdi el, ki tudja mikor lesz lehetősége hasonlóra legközelebb? Persze haragszik magára megint csak; mintha nem lenne baja elég, most csinált magának még egyet feleslegesen, holott csak hazudnia nem kellett volna. Persze, ha nem mondaná el, sohasem derülne ki, és ez a gondolat meg is kísérti, de éppen csak néhány nagyon hosszúak tűnő pillanatig.
~ Nem, ez tényleg nagy szemétség lenne Aleniéval szemben. És hálátlanság, szintén jó nagy. ~
Megvárja ameddig nagyjából kiürül körülöttük minden, (már, ami az élőlényeket illeti) aztán bár egy darabig kitartóan bámul egy vékony szelet sajtot, végül csak összeszedi a bátorságát és a lányra emeli tekintetét.*
- Az igazság az, hogy nem igazán kalandvágyból, vagy puszta kíváncsiság és tudásvágy miatt jöttem Artheniorba. *mondja halkan és kicsit színtelen hangon, de nagyon hirtelen, és körülbelül pont úgy, mint, aki egy jó ideje csak erre a pillanatra várt.*
- Elkövettem egy ostoba hibát, amivel kiérdemeltem azt, hogy a közösség, ahol felnőttem kivessen magából. De nem is nagyon hagytak sok választást nekem! Sőt, nem volt más.
*Tudja, hogy olyan kevés szó ez, mögöttük pedig rengeteg másik kimondatlan lappang, ami összeállhatna egy hosszú, bonyolult és jelen lelkiállapotában elmesélhetetlen történetté, de esze ágában sincs egész múltját kéretlenül a másik lány nyakába önteni, ezért igyekszik végig a lényegre szorítkozni.*
- Tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért nem voltam teljesen őszinte a Pegazusban. *vallja be végül.*
- De annyira megörültem annak, hogy nem kell többé egyedül bolyonganom itt, és valakik eljöttek értem, hogy nem mertem elmondani! Az első perc után tudtam, hogy csak az anyám üzenhetett, mert idegenek semmilyen más módon nem tudhatták volna meg a nevemet, de valamiért még is féltem bevallani, hogy igazából fogalmam sincs az egészről. Semmiről! Sem arról, hogy vannak itt rokonaim, sem arról, hogy anyám képes valahogy üzenni nekik, és megkérni őket, hogy vigyázzanak rám, ha ideérek. Szó sem volt olyasmiről, hogy valaki várni fog rám, és arra sem számítottam volna soha *hangsúlyozza ki az utolsó szót nagyon erősen* hogy egyszer az életben valaha is majd pont tiszta vérűek fognak a védelmükbe venni!
*Miután befejezi mondandóját, kicsit olyan érzése van, mintha éppen hányt volna egy nagyot és persze kellemetlent, még is muszáj folytatnia tovább.*
- Tényleg őszintén sajnálom!
*Ez volt minden, amire jelenleg képes. Ha ő lenne Alenia önmagát ugyan nagy eséllyel meggyőzte volna arról, hogy pont annyira ártalmatlan, mint amennyire hazugságát sem ártó szándék szülte, csakhogy nem ő Alenia.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2017.11.12 21:44:27