//Alenia, Wilhorp//
*A csomag, amit Wilhorp átvesz tőle, mindössze egy hátitáska, amit könnyedén vállaira vehet. Luninari számára ugyan kicsit nagy és nehéz, de mivel biztos benne, hogy a fiatal férfi nála sokkal jobb erőben van, nem aggódik érte, hogy Alenia otthonáig nagyon szétvágná vállait, mint tegnap estig az övét.
Miután a Pegazust elhagyják azonnal feltűnik neki, hogy már majdnem besötétedett, ami csak annyit jelenthet, hogy átaludt majdnem egy egész napot. Ezen ugyan megrökönyödik egy kicsit, de amilyen fárasztó út állt mögötte tegnap ilyenkor, végül is túl nagy szemrehányást nem tehet magának érte. Így viszont legalább kipihent, és az a tudat is megnyugtatja, hogy bármilyen messze is mennek most, az töredéke sem lehet annak az útnak, amit Artheniorig kellett megtennie egyedül.
Amúgy végig fogalma sincs, hogy merre mennek, vagy, hogy mi mellett haladnak el, csak követi Aleniát és Wilhorpot arra amerre ők lépkednek. Szomszéd tisztásokon, apró erdei ösvények mentén megbúvó, egymáshoz közel épített kis faházak, takaros kertek, vékony patakok mellett és végtelennek tűnő erdő közepén nőtt fel, egy utcák és terek nélküli faluban. A különbség és az ellentét, ami eddigi otthona és az itteni világ között feszül annyira arcába kiált, hogy szinte belefájdul a feje, amikor mohó kíváncsisággal megpróbálja felfogni, hogy pontosan mi is az, amit lát.
Még a szegényesebbnek és egyszerűbbnek tűnő házak is kőből épültek. A legtöbb dolog, amit szemei elé kerül értelmezhetetlen, idegen, és rideg. Az út, amin mennek olyan kanyargós és kacifántos, mintha ismeretlen erdőben bolyongana odahaza a rettegett tilalomfákon túl. Aztán a kerület, ahová végül megérkeznek felülmúlja minden képzeletét, és mindent, amit valaha a városról elképzelt magának édesanyja meséi alapján.
~ Ekkora házak? Ezek tényleg házak? Itt laknak az emberek? És még az elfek is? Édes istennőim! ~
Sehogy sem ért szinte semmit, de fél megszólalni és elárulni tájékozatlanságát.
Még is nyugalmat érez, mert legalább már nincs itt egyedül, csak néha pislog nagyon óvatosan Wilhoprnál lévő táskája felé, amiben kis túlzással tényleg egész eddigi élete benne van.
Útközben ugyan kevés szó esik közöttük, de ezt betudja annak, hogy Alenia és Wilhorp mögött minden bizonnyal hosszú nap áll, számára viszont, ha csak azt nézi mikor tért magához, még csak most van késő reggel.*
- Önök mindketten itt nőttek fel? *bukik ki belőle végül a még is csak egy kérdés, miközben elhaladnak egy megítélése szerint már ízléstelenül túldíszített kőmonstrum előtt.*
- Most járok először városban *teszi hozzá valószínűleg teljesen feleslegesen, hiszen tekintete ezt már eddig is elárulhatta.*
- Odahaza a vének mindig azt mondták, hogy emberek és kőrakások között nem lehet élni, és elátkozott lesz az az elf, aki elhagyja a szent vadont. Ebben persze sem anyám, sem én nem hittünk soha, de most így először járva erre, bevallom tényleg ijesztőnek tűnik ez a város. Ha jól tudom, nincs túl közel a folyó, eddig pedig csak egy szökőkutat láttam, meg egy lavórt a fogadóban, amiből nem tudott kifogyni a víz, de patakot, vagy forrást egyet sem. Hogy jutnak itt vízhez az emberek? És, hogy van elég olyan sok mindenkinek, aki itt él? Valami mágia lenne? *kérdezi kicsit félénken, szinte már bocsánatkérő tekintettel nézve a fiatal férfira és a lányra. Tudja, hogy nem a legokosabb kérdés, amit feltehetne, viszont úgy gondolja, ha már legalább ennyit megért, már is sokkal kevésbé lesz számára idegen minden, mint amennyire eddig.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2017.11.05 21:34:42