*Mire is számított? Köszönetet akart mondani a lánynak, csak mert amaz nem adta meg neki a teste által nyújtható élvezeteket. Hálát azért, amiért úgy halhat meg, hogy utána vágyakozik és nem valami útszéli ringyó után. Hogy egyszer, utoljára, végszóként olyat érez, ami végtelenül tiszta és még nem tiporta önmaga türelmetlenségének és kéjvágyának köszönhetően a világ mocskába. Köszönetet a hűsítő felüdülést adó kontrasztért, mellyel e tiszta, izzóan fehér lepel elborítja undorító, fekete világát, s köszönetet azért, mert létezésének utolsó óráiban nem lohol valami után, ami soha nem lehet övé. Többé már nem.
Érzéketlen a neki vágódó kulcs iránt, a nőstény ujjai azonban hűvös jégvirágokat karcolnak tűzforró bőrére. Szinte csoda, hogy a szépen metszett felület nem izzik fel a sajátjához képest jelenleg igencsak fagyos és durva érintésre. Kifejezéstelen arccal bámulja tovább az eget, mintha mi sem történt volna, szemeiben azonban a csillagok fénye apró, lehetetlen pontokként ragad meg. Ami a legfurcsább azonban, hogy a kis pontok nem mozognak többé, mintha a halál értük érkezett volna elsőként, s utolsó leheletükkel önnön tükörképüket égették volna az oly odaadóan figyelő borostyánokba.
A nő hangja elhal és súlyos csend telepedik kettejük közé. Végül óráknak tűnő másodpercek múlva a hím arca megrándul. Mellkasának mélyéről, morgásszerű hang dorombol fel, majd torkába ömölve halk, ám annál sötétebb nevetésként bukik elő. Szabad kezével eltakarja csillagoktól fénylő szemeit, mintha nem akarná, hogy azok elárulják a helyzet komikuma miatt érzett jókedvét.
Mikor nevetése nagy sokára elhal végre, ajkai akkor is felfelé kunkorodnak. Bármennyire is dühítő és bosszantó reakciója, azért el kell ismerni, pokolian jól áll neki, ha mosolyog.*
- Köszönöm, Hölgyem, még sosem mondott nekem ennél senki szebbet.
*Nem gúnyolódik, valóban így gondolja. Ugyanis az ő nézőpontjából egyetlen dolognak lehet csak szépsége: az igazságnak. Ő, ki a hazugság melegágyán él, mindig is azért nyújtózkodott, miben soha nem lehet része. Megszállottja az igazságnak, mi mindig egyetlen lépéssel előtte kódorog.
A nőstényhez fordul ismét, ezúttal azonban egész testből. Mozdulatának hála mellkasából nagyobb adag vér csurog alá, amit ő maga mintha meg sem érezne már. Jobbkezét a nő arcához emeli, finoman, puhán simítva végig hüvelykjével annak helyes kis száját. A kezére tapadt vért rúzsként keni el nősténye csábító ajkain.
Szemében ott csillog valami végtelen, valami érthetetlenül ősi és fájdalmas. Valami, ami nem létezhet egy ilyen, látszólag gondtalan nőcsábász lélektükreiben.*
- Tévedsz.
*Jelenti ki a maga határozott kegyetlenségével, s ezúttal a borostyán szemek azok, mik lassan ható mérget csöpögtetnek hölgye íriszeibe.*
- Tévedsz, amikor azt hiszed, megnyugvást keresek. Tévedsz, mert nem tudod, mennyire jól ismerem a Halált.
*Ajkaira mosolyt rántanak a szavak. Milyen sokat mesélhetne még róla a nőnek, ám nem így és nem most. Nem is lesz rá alkalom tán sosem.*
- Tévedsz abban is, hogy én lennék a világ mocska. Értsd, hogy fordítva igaz: A világ minden mocska az enyém. S akkor még csak egy szeletét írtad le annak, ami bennem kapott helyet.
*Keze lehull a nőstény arcáról, s a mosoly is csalárdul elhagyja vonásait. Tenyere a falon köt ki, s megkapaszkodik egy elmállott területben, hol épphogy fogódzót talál.*
- Ám egy valamiben igazad van.
*Lassan húzza fel magát, ám így is megdöbbentő, mennyi erő maradt még benne. Láthatóan nem teljesen önmaga és mégis... miféle pokoli szörnyeteg rendelkezik ekkora belső tartalékokkal?*
- Sosem kellett volna találkoznunk.
*Már talpon áll, mikor ismét megszólal, hangját csak felbukkanó szélfuvallat röppenti el a lányhoz. Oly halk, hogy inkább sejtelemként, semmint valódi szavakként jut el a fülekbe.*
- A szörnynek nincs joga vágyni a szépségre. Ahogy nekem sincs jogom vágyni rád, Hölgyem.
*Bármilyen letaglózó is, tovább indul. Nehézkesen ugyan, mégis olyan kiállással, amit a sötétség fejedelme is megirigyelne tőle. Nem hiába hívják a Szenvedély és Szenvedés gyermekének. Méltán nőtt fel mindkét szülőjéhez.
Csupán akkor szorít rá mellkasára még használható kezével, mikor a nő csak a hátát láthatja. A vérző sebre tenyere alatt feszülő ódon kulcs, mit a nőstény oly megalázóan utasított el, szinte már költői helyet kapott. Lothaire ajkai sötét mosolyba rándulnak e gondolatra.*