//Második szál//
//Látogatóban a tündértanács//
- Ne, ne, ne! Többet ne, kérem!
*Már szinte könyörög, hogy hagyja békén szegény, szerencsétlen, de főleg ártatlan poharakat. Nekik is érzéseik vannak, és nem lehet őket ilyen könyörtelenül rettegésben tartani és kínozni. A vérnyomása újra visszaáll a normális értékre, mikor a második pohár épségben visszakerül az asztalra.
A seprű és lapát megérkezik Iriana kezébe, Elincia pedig nekilát az asztal megterítésének és az ebéd elkészítésének. A tündér addig újabb, Alenia hétköznapjaira vonatkozó kérdést tesz fel, amire ő szívesen válaszol, hisz addig is eltereli a figyelmét a poharak terrorizálásának a gondolatáról.*
- Nem, nem szoktam főzni, mert nincs rá szükségem. Nem halnék éhen, ha magamnak kéne készítenem valamit, de koránt sem csinálom olyan jól, mint Elincia.
*Elincia lelkivilágának biztosan jót tesz, ha ezt a dicséretet most hallani, hisz Alenia Kisasszonytól talán három hatonta lehet egy dicsérő mondatot kiérdemelni.
Iriana bármennyire is figyeli a lány szavait, szellemi visszamaradottságnak apró jeleit sem láthatja. Nem buta ő egyáltalán, csak kissé elkényeztetett. Emellett pedig ideje nagy részét itthon tölti, így a kinti világ szinte ismeretlen számára, így egyáltalán nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az a bizonyos Tündértanács valóban létezik. Iriana a városból érkezett, szóval bizonyos dolgokat biztos jobban tud, például ezt is. Arra viszont látszólag nem tanította meg senki, hogy egy gazdagnegyedi házban nem illik poharakat a földhöz vagdosni, na meg arra sem, hogy ha mezítláb a szilánkokon ugrál, akkor az felsérti a talpát.*
- Sssz! *Szisszen fel, amikor meglátja az Iriana talpán végigfolyó vért. Először az jut eszébe, hogy még összevérezi a padlót, de annyi jóindulat azért még Aleniába is szorult, hogy ha valaki megsérült, akkor nem ilyen csekélységekkel foglalkozunk, mint a padló. Végül most is Elincia az, aki először nyújt neki segítő "kezet".*
- Szüksége van valamire, amivel bekötheti a sebet, Kisasszony?
*Kérdezi Elincia Irianától, és amennyiben szüksége van kötszerre, akkor azt el is hozza neki, majd folytatja a munkát a konyhában. Amíg az ebédjük készülőfélben van, addig Alenia folytatja az előbbi gondolatmenetet, bár kicsit más témára kanyarodva.*
- Amikor nem tanulok, pihenek, vagy csak nézegetem a falakra kifüggesztett festményeket, akkor imádkozni szoktam. Imádkozni Eeyr Úrnőnkhöz, hogy védje meg a házunkat minden gonosztól. Tudja, a családunk történelme nagyon régre nyúlik vissza, és egy ilyen évszázadokat átölelő épületben bizony lehetnek kísértetek. Ezért van szükségünk az istennő áldására, hogy itt semmi rossz ne történhessen velünk.
*Talán most jut először igazán szóhoz azóta, hogy ő és Iriana megismerték egymást. A tündér gyors, gyermeki észjárása és végtelen életenergiája mellett bizony nehéz érdemben megszólalni.*
- Amit pedig szeretnék elérni az életemben, az az, hogy egyszer majd maradandót alkossak.
*Iriana most már láthatja, hogy nem egy buta lányról van szó, hisz vannak céljai, vannak saját gondolatai. Annyi az egész, hogy kicsit a fejébe szállt a gazdagság, amire az elkényeztetettség még rátett egy lapáttal.
Közben az asztal egyre szebbé, egyre pompásabbá, és ami a legfontosabb egyre zsúfoltabbá válik. Egy óra sem kell, és ott sorakozik a megannyi finomság, amik csak arra várnak, hogy valaki elfogyassza őket.*
- Jó étvágyat!
*Mondja még egyszer, majd enni kezd. Alenia ahhoz is nagyon ért, hogy hogyan kell illedelmesen enni. Az evőeszközöket a megfelelő módon használja, de ami a legfontosabb, hogy étkezés közben nem beszél, így a társalgást az ebéd idejére félre kell tenniük, de ezt bizonyára a vendég sem bánja. Csak mosolyog azon, hogy Iriana milyen lelkesen kóstolgatja végig a fogásokat, és egyáltalán nem zavarja, hogy semmit sem fogyaszt el teljesen.*
- Egészségére! Elincia! Ma minden a tiétek, ami az asztalon maradt.
*A vendég kérése szent és sérthetetlen, így Alenia eleget is tesz a tündér kívánságának. Irianának biztosan sikerült egy jó napot teremtenie a cselédség számára.
A következőkben a lány kicsit akadékoskodik az éjszakai maradással kapcsolatban, azonban Alenia biztos benne, hogy egy ilyen ajánlatra nem lehet nemet mondani.
Ami utána következik, az már egy kicsit furább. Nem érti, miért kell egy ilyen egyszerű döntéshez körbe-körbe mászkálni az ebédlőben, azt meg főleg nem, hogy ehhez miért szükségeltetik csuklya a fejre. Hallgatózni sem illik, de ezúttal megteszi, mert nagyon kíváncsi. ~Izgul? Ki, én? Finom volt? Biztosan az ebéd... De kivel beszél?~
Semmit sem ért, de legalább a választ megkapja, miszerint Iriana Kisasszony a Sayqueves rezidencián tölti az éjszakát. Azt viszont nem tudja megállni, hogy ne kérdezzen rá, mi is történt pár másodperccel ezelőtt.*
- Elnézést, hogy udvariatlan vagyok, de kivel beszélt az előbb? És mi az a valami, ami hiányzik?
*Iriana pohár vizén kívül, amit még most sem kap meg, és valószínűleg már csak akkor fog, ha legközelebb szomjas lesz.*
- Rendben. *Mosolyog.* Megmutatom a szobámat, a könyveimet, az egész emeletet, na meg persze az Ön szobáját, ahol megszállhat ma éjszakára. Ígérem, nem fog csalódni benne! A teljes nevem egyébként Alenia Cirenhille Sayqueves.
*Nem árt ezt is elárulni, ha már a Tündértanács ennyi mindent tudni akar róla.*
- Akkor hát induljunk el a lépcsőn felfelé! Csak Ön után, Kisasszony! Ja, még valami. Ha felértünk, a folyosó bal oldalát kérem kerülje! Az a szüleim részlege, és nem szereti, ha bárki más arra mászkál rajtuk kívül. Még én is csak nagyon fontos esetben kereshetem őket a szobájukban.
*Mindent rendben talál, így végre elindulhatnak a széles lépcsősoron fel az emeletre, ahol hasonló környezet várja őket, mint odalent, bár annál egy fokkal otthonosabb kivitelezésben.*