//Az őrület határán//
*Nagyon idegesíti a vénség szövegelése, kíváncsi lenne vajon sötét istennőjükhöz, vagy valamelyik felszíni istenséghez fohászkodik? Esetleg valamilyen más hamis istenhez? Kár hogy nem mond nevet, Amine pedig sokkal jobban koncentrál a dobókés elhajítására, minthogy ezen legyen ideje elmélkedni. Úgy erőlködik, ahogy csak tud, hogy legalább kicsit szabaduljon ettől a fura fekete masszától, vagy legalábbis a legtöbbet ki tudja hozni ilyen helyzetben a dobásból. Kár, hogy teljesen kiszabadultan se a legjobb céldobó. De a dolgát azért megkönnyíti, hogy a célpont azért elég nagy és nincs messze.
A dühös grimaszt látva elégedett sötét mosolyt villant felé. Nem teljes elégtétel ez számára, az a véres halálhörgés hangja és látványa lett volna, de ez is megteszi. Hozzuk ki a legtöbbet ebből a mazochista játékból.*
- Na persze, és ezt el is higgy… *Próbál valahogy még beszélni, de a feketeség csak elnyeli végül. Pedig valószínűleg még keserűn el is nevette volna magát a hallottakra. Azután a felajánlás után komolyan azt akarta volna elhitetni vele, hogy megúszta volna élve? Egyáltalán lehetséges itt a halál? Mi fog most történni vele? Miközben a gusztustalan fekete anyag érintését kénytelen elviselni, megpróbálja elméjében felidézni a hallottakat a kúria előtt, és azon a hirdetőlapon. Mekkora is az a nyeremény, hogy megérje-e azzal kikísérleteznie, hogy ebben az illúzióban mennyi mindent lehet túlélni, és mi az, ami esetleg a valóságban is maradandó kárt tesz benne? A csuklóját ért támadás emléke még mindig élénken lüktet az elméjében, pedig hónapokkal ezelőtt történt, majdnem egy éve már. Talán meg is van.
A hirtelen változásra csak hunyorogva pislog. Nem tetszik neki az új látvány. Kis tér, túl magas falak, és rengeteg sötételf, akik úgy néznek le rá, mint valami egzotikus állatra a ketrecében.
Az újabb, részletesebb terepfelmérést egy vén, és eddig ismeretlen hang szakítja félbe, mire ideges grimasszal tekint fel.*
- Mit nem értettek azon, hogy én nem ő vagyok?! *Mérgesen kiabál fel. Bár már tudja, hogy veszett ügy, innen nem engedik ki, nem hajlandó beadni a derekát, tágítani ettől a kijelentésétől.* Kik maguk egyáltalán?!
*Talán nem kellene ezt megkérdeznie, jobb már inkább, ha nem tudja, de képtelen csukva tartani a száját, mert már elege van ezekből az idiótákból. Egyáltalán milyen sors? Mit hagytak rá? Mi ez a múltidő? Képtelen szabadulni az érzésről, mintha úgy beszélnének az egész családjáról, mintha meghaltak volna. Nem akar ilyesmire gondolni, nem akarja hallani. Még ha tudja is, hogy lehetetlen, ez nem a valóság, elég csak arra gondolnia, hogy hogyan tűnt el egy egész tömeg egyik pillanatról a másikra, már csak a gondolat is kétségbeeséssel és méreggel tölti el.
Az újabb érkezőre csak semmitmondó arccal pislog. Elég csak körbenéznie a földön, hogy legyen némi sejtése, mire való ez a verem. Automatikusan a fegyvertartó öve felé kap, hogy az még a helyén van-e, mert ha nem, akkor az utolsó, ami érdekelni fogja, az az, hogy mit akarnak a többiek ott fent, dühöngeni fog, hogy vissza akarja kapni a kardjait, de remélhetőleg biztonságban vannak az oldalán.*
- Pontosan mit is akarnak? Miért, és mennyi ideig? *Igazság szerint nem vár túl sok és értelmes magyarázatot, legalábbis nem a kérdésére. Közben fél szemét a kislányon tartja, bár nem úgy néz ki, itt ő már semmin se lepődne meg, ha hirtelen felé lőne ki, tudjon védekezni. Viszont ha az nem mozdul és őt se fogja érdekelni, hogy azok ott fent mit akarnak, akkor mindenképp meg kell szólalniuk, megfenyegetniük vagy megtámadniuk őket, nagy eséllyel az életben maradásuk feltételeivel dobálózva.
Ki kell jutnia innen valahogy, ha máshogy nem, valahogy léket ütve a sziklába ha egyáltalán ez lehetséges, és úgy felmászva. Bárhogy, de nem akar hosszú ideig itt maradni.*