//Az őrület határán//
*A borzalmas, gyomorforgató élmény kitölti minden érzékét. A gyomra fájdalmasan összeszorul, öklendezni kezd, amitől csak még szörnyűbbé válik az idegen test jelenléte a szájában, torkában. Könnyeitől elhomályosuló tekintete előtt elkenődik a tisztás képe, színek, amorf formák siklanak örvénylenek lustán, mint a vízen szétfolyt olaj. Aztán a pacák újra képekké állnak össze és egy rémálom elevenedik meg. Körülötte minden elfkéz teremtette szépségbe a tűz vájja forró agyarait és a holttestek között a lángra kapó fűben tapogat további áldozatok után. Aki még él, sikoltozva keres oltalmat saját maga és szerettei számára, de a nagy ellenség, a kérlelhetetlen gyilkos a nyomukban van, eléri őket. Érintésétől a férfiak is velőtrázóan sikoltoznak, miközben csontjukról a lángra kapó ruhával együtt bőrük, csontjuk is lemálik. A felfoghatatlan infernó mellett pedig az elf bőrbe bújt démon, Boti áll és boldogan legelteti szemét a pusztuláson. Aztán elindul, mint aki csak a kertben sétál egyet, miközben körülötte a legszörnyűbb halált halja gyermek, nő és férfi. Az egyik házba tart, ahol az egyik szenvedő mégis csak felkelti az érdeklődését. Sőt, mintha egyenesen neki rendezte volna ezt az egész műsort, az ő kínzására szolgálna a mészárlás. Beszélni kezd, szavai ostorként csattannak, a hangjából csöpögő kegyetlenségre a tető gerendáinak ropogása, kintről a haldoklók rimánkodása a felelet. Xalema valami ösztönös késztetésre próbál mozdulni, kezét segítségért nyújtaná a nő felé, holott ő maga is segítségre szorul. Ha elérhetné, ha megérinthetné, akkor minden rendben lenne, akkor már semmi baj nem érhetné őket... A lángok felcsapnak és a kavargó füst függönye lehull az iszonyat előadása előtt. A kavargó, ködszerű sötétségből a tisztás képe bontakozik ki. Xalema ül a padon, mellette Boti és mosolyogva érdeklődik a látottakról. Xalema ráemeli könnyáztatta tekintetét, egy nagyon mélyet sóhajt, hatalmas korty levegővel hozza a világ tudomására, hogy élni akar, aztán gyors mozdulattal ruhája ujjába törli az arcát, hogy lásson, aztán feláll a padról. A tápászkodás mozdulatai olyanok, mint egy elgyötört öregemberé, de a fordulásból indított rúgás, mellyel a fiú arcát veszi célba, már olyan fürge, mintha csak most szökkent volna le valamelyik tetőről egy napos tavaszi reggelen. Ha célba talál, sípcsontja brutális erővel csapódik Boti orrába.*