//Második szál//
//Namos ház//
*Egy hatalmas hátránya van növénynek lenni ebben a világban: a beszédképtelenség. Ejj, pedig most is mennyire kapóra jönne ezeknek a rózsáknak, ha hangot adhatnának az elégedetlenségüknek. Iriana ma már harmadszor öntözi őket, pedig a nap még csak jelét sem mutatja, hogy nyugovóra készülne. Esze ágában sincs a lánynak megfullasztani őket, de mostanság a megszokottnál is több a szabadideje, ezért ma épp azt vette a fejébe, hogy akárhányszor megszomjazik, a rózsáknak is ad inni. A döntést aligha nevezhetjük demokratikusnak, hiszen a lány egymaga megszavazta, hogy ez bizony egy ragyogó ötlet. Ha ez nem okozott volna elegendő fejtörőt a mai napra még az égieknek is, akkor most Iriana megfejeli az egészet az érthetetlenség egy újabb szintjével, ugyanis hiába jött ki ma már harmadszor is a rózsákhoz ugyanannyi vízzel a szebb időket is megjárt favödrével, most mégsem jutott minden virágnak víz. Nem, ne is várjuk a tündértől, hogy arra a logikus következtetésre jusson, hogy az unalom mértéke egyenesen arányos a mentális visszafejlődéssel. Ő máshogy látja a dolgokat. ~ Ez elképesztő! Szomjasabbak, mint gondoltam! Biztosan a szél miatt. ~ Legalább egy dolgot jól lát; szél az valóban van, méghozzá hajmozgató. A hajmozgató szél, ami erősebb az orrnyílást ingerlő szélnél, de nincs még olyan erős, mint az "inkább visszaalszom egy pár órát, hátha jobb lesz" szél.
Egy teli vödör vízzel érkezik vissza a tetthelyre, és a rózsák már búcsúzkodásba is kezdhetnek egymástól, mert lesz, amelyikük megkapja a mai negyedik adagját is. Már emeli a tündér a vödröcskéjét, hogy belevágjon a jó szándékú tortúrába, amikor is megakad a szeme egy barna pergamenen, ami fennakadt az egyik zokogó rózsa tövisein. ~ Ez eddig nem volt itt! ~ Víztől nedves, apró kezeivel lerántja a lyukacsos lapot és szemügyre veszi a tartalmát. ~ "Az Ellentétek Rendje..." ~ Nem elég, hogy lyukacsos, még a kiolvasható szavak is paradox hatnak az egyszeri tündérre. ~ Hogy lehet rend az ellentétek között? Az ellentétesség helyett azt is mondhatnánk, hogy rendetlenség. Egy rendes rendetlenség?! ~ Hiába, a pergamenen semmiféle figyelmeztetés nem szerepelt, hogy az olvasása oly mértékben stimulálhatja az unalomtól dekadens elmét, hogy a következményekért senki sem mer garanciát vállalni. Iriana agya ezután már semmit sem fog fel az olvasottakból, egy nevet kivéve: Eralil Namos. Aki egy kicsit is jártas a mágia világában, az életében legalább egyszer már biztosan olvasott vagy hallott a hírhedt Eralilról, és a lánynak sem kellett több, hogy felcsillanjon a szeme. Néhanapján már-már lemondani látszott arról, hogy valaha is varázslatok birtokosa legyen, erre nem idefújja Eralil Namost a szél?! Összecsavarja a pergament, csuháján, övtájon, lágyan körbefonódó selyemcérnája közé tuszkolja, majd mérhetetlen hálája jeléül nyakon önti az összes rózsát.*
- Sietek vissza!
*Útban a gazdagnegyed felé még egyszer elő kell vennie a lapocskát, hogy be tudja tájolni a Namos ház pontos helyét. Hiába, Iriana sohasem rajongott a gazdagnegyed iránt, így ha tehette, messziről el is kerülte. "A mértéktelen és felesleges fényűzés bölcsője, a gúny megtestesítője, a társadalmi fejlődés zsákutcája." Ilyen és ehhez hasonló titulusokkal is illette már a hajtincseit most szaporán félrefésülő lány Arthenior (és más városok) ezen részét. A Namos ház sincs híján a pompának és a mesterkélt műelemeknek, de egy magasabb jó vezette most őt ide, és tudja jól, a Teremtő ennél még jócskán rögösebb megpróbáltatásokat tartogat a számára.* ~ Még senki sem halt bele egy díszes ajtón való kopogtatásba, nem igaz? ~ *Ezen most elgondolkozik, hiszen ki másnak okozhatna még akadályt egy olyan egyszerű művelet is, mint kopogni egy ajtón?* ~ Jobban belegondolva, biztosan volt már, aki belehalt. De... de ez ma nem lehetek én! ~ *Azzal hármat koppant az ajtón, minden mindegy alapon egyre hangosabban.*