//Az őrület határán//
*Vajon megéri egyszer, hogy ne kóvályogjon, mint egy elveszett gyerek? Valószínűleg nem, de most tényleg nem könnyítették meg a dolgát az útvonalat illetően. Az időpont kifejezetten kedvező a számára, a felhívást pedig kicsit érdekesebbnek találta, mint a semmittevést, szóval ha mást nem, de megnézné mi is folyik itt.
Nem sok kell, hogy megtorpanjon és újra végiggondolja az irányt. Szerencsére kevesen vannak már az utcán, azt a néhány fura alakot pedig, akiket lát valamerre nagyon igyekezni, bármibe lemerné fogadni, hogy nem ezt a negyedet népesítik. Úgy dönt, hogy megér egy próbát őket követni, és ha téved, legfeljebb tett egy kis kitérőt. Csak két kanyar, és egy szűk sikátor, és valóban helyben is van, legalábbis ekkora tömeg nem topoghat más okból egy kúria előtt.
Amine kissé elfintorodik. Tudta, hogy lesznek jó páran, de ez azért kicsit sok. Gyorsan körbepillant, felméri a tömeget amennyire lehet, szemeivel közben egy közeli fa után kutatva, aminek az ágairól szintén tökéletes kilátás lenne a kúria kapujára, és nem kellene belegázolnia a tömegbe, de ha semmit nem talál, amire esetleg felmászhatna, felkapaszkodhatna, megindul ő is kicsit előretolakodni. Vékony alkatának hála talán nem lesz olyan sötételfet próbáló feladat, amúgy sem először kell tolakodnia valahol. Egyik keze azért a biztonság kedvéért egyik kardja markolatán pihen, míg a másikkal tarisznyáját félti az esetleges tolvajoktól, elvégre egy ekkora tömeg tökéletes lehetőséget kínál az ilyesfajta akciókra.
Remélhetőleg sikerül legalább addig előrefurakodnia, ha kell erővel rásegítve a helycsinálásra, hogy legalább valamennyire láthassa, mi a fene történik a túloldalon. Eddig az egyetlen, ami tényleg nagyon fura neki, az a csönd. Ahogy látja, van azért jó pár óriás és ork is, akik nem épp az eszükről vagy a csöndességükről híresek. Persze előítéletek mindig vannak, de még egyetlenegyszer sem tapasztalt ilyen nyugodt és csöndes várakozást egy ekkora tömegtől.*