//Az Aquista-kúriában//
*Vészesen közeledik a vacsora ideje, Ephemia erre kicsit feszültté válik. Jó néhány napja már, hogy együtt vacsorázott az egész családdal, és valójában már hiányzott is neki. Mi tagadás, azonban ő sem így képzelte el ezt az egészet.
Lassan lépdel hát az étkező felé, át a díszes folyosókon, lépcsőkön, keresztül a hallon. Most veszi csak észre, hogy hatalmas kerülőt tett meg a terem felé. Távolléte alatt egy egészen más világot volt alkalma megismerni, és most idegenként tapossa a drága a szőnyegeket a kúria padlóján. Annyi dolgot látott, annyi dolgot érzett és annyi dolgot tapasztalt az elmúlt napok alatt, amennyit ezer könyv sem tudna neki ilyen élethűen átadni. Most már egy kicsit többet ért a kinti világból, melytől eddig olyannyira óvták őt. Ami akkor, élesben olyan ijesztőnek és szokatlannak tűnt, most hirtelen vágyat kelt benne.
~Miért éljem a nemesek fényűző, de unalmas életét, amikor odakint annyi felfedezni való dolog vár rám?~
Amilyen gyorsan a kérdés átvillan az agyán, olyan gyorsan rá is jön, hogy ez nem ilyen egyszerű. A családja - akármennyire is fennkölt egy társaság - fontos neki, s ők talán nem is sejtik, miféle veszély fenyegeti őket. Már ha Xalema igazat mondott. Akárhogy is, saját vágyait most félre kell tennie egy nemesebb, becsületbeli ügy érdekében.
Az étkezőbe belépve a szokás szerint jól megpakolt asztal és a családtagok beszélgetéseinek elhaló szófoszlányai fogadják. Amint megpillantják őt, ez utóbbi helyét átveszi a síri csend, melynek végül apja határozott hangja vet véget.*
- Már csak rád vártunk.
*Ephemia lesüti a szemét. ~Máskor mindig elkezdik nélkülem.~ Szótlanul odasétál az egyetlen üres helyre legkedvesebb fivére, Briwal mellé. Ittléte óta először végre sikerül a fiúra pillantania. Mikor ő is ránéz, egymásra mosolyognak. Mindig is Briwal volt a kedvenc testvére. Talán azért is, mert mindig tudták, mit gondol a másik. Most sincs ez másképp, hiszen Ephemia még át sem nyújtotta neki az asztal alatt a papírdarabot, ő máris a lány kezeire néz. Remegve veszi át húgától a levelet, melyet a kikötőbeli rezidencián hagyott neki hátra a kiürítéskor. Megint egymásra tekintenek, s a lány szájáról jól leolvasható a halk "köszönöm". Briwal megint elmosolyodik, apjuk pedig feláll és a családhoz szól.*
- Most, hogy annyi nap után végre mindannyian jelen vagyunk, itt az ideje elkezdeni...
*Ekkor Briwal egy hirtelen, gyors mozdulattal szintén feláll székéről és egyenest apjuk szemébe néz. Kezében még mindig ott a levél.*
- Apám, bocsásd meg hogy szavadba vágok, de úgy éreztem, ha nem szólalok fel, hibát követek el. Nem kívánok hosszasan beszélni.
*Ekkor az egész családhoz fordul.*
- Ez utóbbi nehéz napokon, melyeken Ephemia hollétéről mit sem tudtunk, emlékezzetek hogy mit éltünk át. Azt hittük, hogy nem jön vissza. Igazságtalannak tartom, hogy bár szó nélkül tűnt el, mi mégis úgy teszünk, mintha nem érdekelne a visszatérése. Ez a fajta magatartás megítélésem szerint nem egy Aquistára vall. Ezért ha mást nem is teszünk, hát poharunkat emeljük az egészségére! *Ekkor borral megtöltött ezüstpoharát magasra emeli, s közben mélyen apja szemébe néz.* Ephemia d'Aquistára!
*Ezen felszólalásra hatalmas csend ülepszik az asztalnál ülőkre, de még a szolgálók kezében is megállnak a italosok és ételes tányérok. Mindenki a családfőt nézi. Ekkor lassan megemeli ő is a poharát, s közben farkasszemet néz fiával.*
- ...Ephemiára.
*Szemeivel ölni tudna. A többi családtag is lassan poharat emel, s egyként mondják ki Ephemia nevét, bár nem túl erőteljesen. Érzik ők is, hogy Briwal felszólalása hátbatámadásként érte apját. A két férfi továbbra is egymást nézi, Ephemia pedig meg merne esküdni rá, hogy most gondolatban háborúznak. Sohasem látta még fivérét ilyen bátornak.
Így történt hát, hogy azon az ominózus alkonyon tartotta meg a nemes Aquista család történetének addigi legcsendesebb vacsoráját.*
A hozzászólás írója (Ephemia d'Aquista) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.09.20 19:41:06