//Nyrlor – Morderai családi ház//
*A világ kegyetlen, igazságtalan és rosszindulatú. Olyan, mint egy rendkívül elfuserált, már felszabadított, most megfelelően ellensúlyozó aranybéklyók nélkül maradt dzsinn, mely meghallgatja a halandók kívánságait egyszer, kétszer, ezeregyszer, aztán türelmét vesztve megfogja, teker rajta egyet, megvárja, míg roppan a vágy gerincessége, s már puhatestű anyagként kényére-kedvére forgatja, csavarintja, összekuszálja és visszadob a túl kívánós áldozat elé valamiféle „teljesítést”, melyben már csak nyomokban ismerhető fel az, amire a lény eredetileg vágyott. Nem éri meg. Az élet egyszerűen csak nem úgy működik, hogy kívánunk egyet és aztán minden jó lesz, bár viszonylag kevesen kénytelenek hirtelen felnőni egy sötételf tűpróbájának halálközeli élménye előtt. Bár… Nyrlornak sokszorosan volt már lehetősége erre a fedélzeten, mocskos kalózbandában, lehetetlen körülmények között. Milyen kár, hogy az a világnak egy nagyon apró szeglete csupán, s bár sokkal több helyen járhatott, mint az éji lény előtte, valójában rendkívül beszűkültek a lehetőségei.
Talán most nem áll rendelkezésre egy egész kalózhajó a távolságtartásra, azért a város valószínűleg jócskán megteszi. A sötételf nem küld lövedéket a hátába (pedig a számszeríj ott pihen a gerincvonalán) és a fiú után csattogó léptek jellegzetes zaja sem veri fel az utca neszeit. A szörnyek a szárazföldön egészen máshogy működnek. Sokszor még csak nem is szükséges a lopakodás: az ágyak alól másznak elő.
Régen megtanulta már, hogyan tegye hidegre saját érzelmeit, miként rejtsen mindent egyetlen üres, jellegtelen félszürke szoborszerű vonásmaszk alá. Az árnyak, melyek szerető sötétséggel takarják feketébe öltöztetett alakját, most sem tapogatnak le róla egyetlen apró rezdülést sem, pedig… Lorcha nem boldog. Elnézi azt a szerencsétlent a túloldalon és azon gondolkodik, milyen kivéreztetett túlélőösztön kell ahhoz, hogy a természetőrült sápadtarcúak rókaképű félfattya pontosan oda pozicionálja magát, ahova semmiképp sem szabadna.
Ha megengedhetné magának, halkan sóhajtana. Persze… ki gondolná erről a házról, hogy lakott? Felpillant rá, szürke szemein nem villan a hold felhők mögé bújó fénye, a csuklya mély árnyéka megvédi a kellemetlenül árulkodó hatásoktól. Elhagyatott. Nem hivalkodó a föld felett, mert az otthon kiterjedését a föld alatti pincehelyiségek adják. A felszín mutató csupán, valami ami a külső szemlélődőnek kell, míg a valódi szörnyűségek az épület gyomrában zajlanak.
Mára elhagyatott az is. Csak ők élnek benne, betörni pedig aligha merészelnek, még ha az egykori sötételf őrség rég el is tűnt már a környékről. Szinte senki nem jön ki élve, aki egyszer bemerészkedik ide hívatlanul, avagy utólagos engedély nélkül. A bonyolult csapdarendszer egyes részeken még neki is súlyos fejtörést okoz.
Szomorú valahol. Hiányzik a régi pompa, az egyensúly a sötét hangulat és a gazdag külcsín között. Mára csak az előbbi maradt, s a létezéséről éppúgy megfeledkeztek, mint a családról, melynek sosem lehet majd méltó a nevére.
Végigkövette az útját. Csendes élő árnyék, néma társ, meg nem érdemelt következménye egyetlen döntésnek. A fiú szökni akart, hát az élet megadta neki a lehetőséget és megnyitotta előtte a következő, mélyen kivájt, elveszejtő vermet.
Tudja, miért van szüksége rá Heliskarnak. Ha valódi sötételf lenne, talán nem férkőzne kellemetlenség a lelkébe emiatt. Nem érezne semmit felette, elvégre csak egy mocskos kis félvér - pont, mint ő maga. Vele ellentétben azonban, ha a fiúnak szerencséje és esze van, viszonylag hamar és élve távozhat a családfő béklyói közül.
Éber álom, vagy sem, viszonylag nehéz megérezni a saját terepén közeledő árnyat. Nem csap zajt, ahogy a kölyök mellé lép macskapuha mozdulattal, a keze mégis kígyóként mar ki. Balja a fiú szájára tapad, jobbja az esetlegesen ütni készülő kezeket hárítja. Apró, nedves szövetdarab tapad meg Nyrlor száján és orrán, nem hagyva más választást, minthogy beszívja a kellemesen édes, tüdőt megtöltő illatot. Csak néhány pillanat kell, hogy kábulatba zuhanjon.
Nem alszik el teljesen, bár nem ura a saját testének. Kómás, lomha érzékelés alapján sejthető, hogy egy erőteljesebb lény vállra kapta és most igen előnytelen pózban utaztatják. Nincs kapusírás, bár az ember arra számítana, még az ajtó is hangtalanul nyílik. Leginkább a levegőváltozásból érzékelhető, hogy beltérbe került. A sötétség kellemetlenül átható, kissé áporodott szag üli meg az előteret, a pluszsúlytól nehezebbé vált járás egyértelműen kövezeten toppan. Aztán a levegő lassan hűlni kezd. Mintha lefelé tartanának, bár inkább sejthető, mint tudható, nem érzékel igazán irányokat. A tér szűkebb lesz, az orrát megcsípi a hideg, bor édes illata terjeng a levegőben egy ponton, majd… ajtók. Ablaktalan, hosszan kígyózó folyosó és végtelen némaság, míg a lépések zaja monoton tamtamot ver a koponyába. Különösebb finomság nélkül rakják le valamibe, ami első ráérzésre székre emlékeztet. Rámar valami a csuklóra, karokra, bokákra.
Kell egy jó tíz perc, míg a fiú összeszedi magát és képes felriadni a kábulatból, már ha nem alszik bele inkább a megfáradt elme. Mire eszmél, egy ablaktalan pincehelyiségben találja magát, csuklói, bokái egy masszív, súlyos fából készült székhez kötözve szíjjal, míg a mellkasán kötél rögzíti a támlához. Semmit sem látni az embertelen sötétségben, bár valami… más jelenléte is lappang odalent.*