//Egy kis szörnyvadászat//
*A csillagokkal ékített hosszú doboz Dongnor Arsenorhoz kerül, s ha az felpattintja a finom mívű zárat, mely lecsukja a tartót, belül puha, lila bársollyal bélelt, párnácskás felületet talál. Ezen fekszik egy csinos és karcsú rézszerszám, ami első blikkre egy kihúzható látcsőnek tűnik. Valószínűleg a látványa nem tölti el a férfit különösebb izgalommal, ugyanis teljesen hétköznapinak látszik, de ha ciccegésre, fintorgásra vetemedne, a kereskedőnagyság nagy kegyesen kifejti az eszköz hasznosságát.*
- Nem akármilyen távcső ez, fiam! - *Óvatosan kiveszi, és egy finom mozdulattal kihúzza egyes szintjeit, így az összesen három arasznyi hosszúságú lesz. Három elemből áll, a legvastagabb végén borostyános fényű, csiszolt lencse ül, a legvékonyabb részét pedig a szemhez kell illeszteni. Gargnar mutatja, Arsenor kipróbálhatja.* - Na? Látod? Látod már?!
*Csattan türelmetlenül emberünk, dicsekvő büszkeséggel a hangjában. S valóban: a kalandor szétnézhet a kicsiny teleszkóppal a közvetlen környezetében, de mégsem azt látja, amit a logika diktálna. Egész pontosan felülnézetből tekintheti meg a kereskedőnagyság házát és a környező utcákat, a ház mint egy húsz lépésnyi körzetben. Látja az utca elágazásait, az épület alakját, szögleteit, lépcsőit, kertjét, bejáratait, ám az utcán kódorgó embereket, vagy egyéb mozgást nem. Mintha madártávlatból tekintene le, vagy még inkább, mintha egy részletes, közeli térképet böngészne az utcáról.*
- Mágikus látszer, érted-e már? Mutatja a házat, meg az utcákat, - *Göcögve megveregeti a férfi vállát.* - Ezzel aztán nehéz lesz eltévedni, mi? Megláthatsz felülnézetből mindent, ajtót, elágazást, bármit, amit a saját szemeddel látva is felismernél. Gondolom, mágikusan elrejtett átjáróknál nem működik, és élek a gyanúval, hogy pincében, barlangban sem működik, mivel csak azt mutatja, ami a felszínen látható, de azért hasznos kütyü, nem gondolod?
*Most Raeyanhoz fordul, és leemeli az asztalról a kicsi, dísztelen fadobozkát. Felnyitja a tetejét, és húsos ujjai közé csípi a ládikóban jobbra-balra görgő, maroknyi, vízzöld és opálos fehér színben játszó, gömbölyűre csiszolt követ. Az oválisra csiszolt, sima felületű kavics körülbelül tyúktojásnyi. Ez sem tűnik hasznosabbnak első blikkre, mint a látcső, de legalább szép.*
- Berill! Egy megbájolt berill marokkő! - *Ejti ki a hivatalos nevet a pohos kereskedőnagyság kéjesen, akárha fel akarna vágni tudására.*
- Tudod-e, mire jó, kicsi asszony, hm? Védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben, csak fogd meg így, ni - *A leány markába zárja és a szívtájékához dörgöli a talizmánt.* - Így, így. Így kell használni. Semlegesíti a legtöbb mérget, legyen az csípés, harapás, vagy akár növénynek, gombának kivonata, vagy ártalmas ital, étel. Hogy más személyre is hat-e, nem tudom, szerintem a varázs nem válogat. No neki ne állj róni az utcákat, hogy kigyógyíts minden szembe jövőt a kórságából! Egyszerre nem lehet ám számtalanszor használni, az erejének töltődnie kell két használat között, úgy tudom. Úgy is mondják, a folyóistennő könnyei ezek a kövek.
*Hogy aztán kit ért a folyóistennő alatt, azt nem köti a többiek orrára - mivel Lanawin-szerte annyi féle istenben és szellemben hisznek, a vándorok jobban teszik, ha ráhagyják Gargnarra a dolgot - már ha egyáltalán hisz ő bármilyen más istenben azon az egyen kívül, mely aranysárga, kerekded, jobb helyeken számos példányban fellelhető, és oly nagyon szereti méricskélni jobb és bal kezében. Lerí róla, hogy tapasztalatból beszél az amulettkő használatáról, és ha az ember belegondol, az ilyen kétes modorú, tenyérbemászó figurákat lépten-nyomon meg akarják mérgezni az ármánykodók, ha másért nem, mesés gazdagságáért, csinos vagyonáért.*
- Na, végeztünk-e, derék kalandoraim? - *Kérdezi összedörzsölgetve tenyerét, amitől leginkább egy óriási, kaján vigyorú poszméhre hasonlít. Ha nincs további kérdés, elbocsájtja a kalandorokat, és szolgáit sürgetve terelgetni kezdi új szerzeményét, a gwuffot az épület felé, az istállóba.*