//Egy doktor naplója, ruhavásár//
*Látszik, hogy még nem kellett gyereket terelgetnie Olyvnak azelőtt. Nem egyszerű velük, és Mirimával még aránylag kevés a gond, mert jól nevelt, engedelmes és tisztelettudó, nincs rossz szava sem, és nem hogy ellenkezne, de akár saját magát veszélybe sodorná, csak hogy a doktor kedvére tegyen. Ám még így is csak egy gyermek, aki irányításra, és sok mindenben segítségre szorul.
Csak sikerül azért elindulniuk, és most is megnyilvánul a lányka taníttatása - már, ha annak nevezhetjük - hiszen nem kalandozik el, tartja a lépést, rá se kell szólni, el nem mozdulna a doktor közvetlen közeléből.
A Gazdagnegyedben is csak fél szemmel, néha-néha pillant a házakra, figyelme inkább a lába elé, és gazdája szavaira irányul. Szavai sokban ellent mondanak mindannak, amit tanult, de pár dologban, amit életében először hall valaki szájából, saját tapasztalatait is figyelembe véve, bizony igaza van, bár ezt még nem meri ki is mondani, hiszen a kondicionálás, hogy előző gazdája ellen ne szóljon, még dolgozik, azután is, hogy új gazdára lelt. Mégis muszáj lesz, mert Olyv a régi gazdájáról kérdez. Miri az emlékeiben kutat, aztán válaszol.*
- Nagy hangú... mindent hangosan csinált. Hangosan nevetett, hangosan parancsolt, hangosan szidott. Sose tudtam, mit fog tenni. Mindig ő döntötte el, mit adjon rám a szolgáló. Amikor dolgoznom kellett, akkor ezt a ruhát, amikor szórakoztatnom, akkor egy hófehér, fodros babaruhát, vagy az egyik jelmezt, hogy aranyosan nézzek ki. Volt cica, bárány meg nyuszijelmezem, ilyen belebújós, hátulgombolósok, meg volt csinálva rendesen a tappancsokkal farkincával együtt. *csacsogja, egész vidáman, de aztán kicsit elkomorul.*
- Csak egyikben se tudtam talpra állni. Meg a kezemet se tudtam használni, se a tappancs-kesztyűkben, se a báránypatákban. Négykézláb tudtam csak mászni, és ha elég aranyosan utánoztam az állatkákat, akkor a gazda megdicsért, néha meg is simogatott, és kaptam süteményt, de úgy kellett megennem, hogy nem tudtam hozzányúlni, csak a számmal. *mesél, a történet egyre hátborzongatóbbá kezd válni. Ha Olyv még mindig nem állítja le undorodva, folytatja.*
- Ha nem voltam elég vicces, akkor pórázt tett a nyakpántomra, odakötötte az egyik oszlophoz, és a süteményt a tányéron odatette, de a póráz miatt nem értem el sosem. Pedig nagyon éhes voltam, mert nem kaptam vacsorát... Ő akkor is nevetett, de akkor a nevetését nagyon rossz volt hallani... *az utolsó mondat végére elhal a hangja, és kitöröl pár könnyet a szeméből. Olyv remek képet kaphat arról, milyen ember is az, aki gyereket tart kutya helyett házikedvencnek.*
- Ugye nem akarsz neki visszaadni? *kérdi, felnézve az orvosra, könyörgő tekintettel.*