- Bizony ám, igaziakat, de mi ez a meglepettség, az erdőkben csak találkoztál már párral. Ott szeretnek megélni, az emberek meg szívesen keverik fajtánkat az övéikkel *forgatja szemeit a végén, mert nem érti, hogy némelyik ember miért ilyen nehézfelfogású, bár lehet, hogy csak ő elfogult velük szemben, negatív értelemben.
Mondandója közben sétálnak a negyedben, ahol őt már ismerik hellyel-közzel, de újabb bélyeget érezhet magán, most, hogy kis erdei társával sétálgat.
"Ez hamar a család fülébe fog jutni, de hát nincs mit tenni, csak rájönnek, hogy nem formálhatnak kedvük szerint..." elmélkedik, miközben mosolyogva konstatálja a sok furcsa pillantást, nyugalmát pedig sok egyéb is tükrözi vonásai mellett. Alkarvédővel ellátott keze lazán pihen tegezének szíján, járása sem feszült, tartása pedig olyan, mint általában; nemes s könnyed.*
- Ne aggódj, nem volt szándékomban, de nekem könnyebb, ha te kérdezel *jegyzi meg somolyogva.*
- A választ viszont magam sem tudom pontosan. Talán az orkok, vagy talán ismét szövetkeznének az emberekkel, akik jelenleg a legdominánsabbak e földön. Társaink okosak, és ha kell, bármit megtesznek a fennmaradásért. Egyelőre én sem látok jobb megoldást a fogyatkozó erdők mellett, bár sajnálom, hogy népünk egyre vegyül az emberekkel. Nem tudom, te hogy vélekedsz, de számomra nem kedvesek, tapasztalataim mindezidáig nem voltak épp virágzóak *magyarázza kissé elkomolyodva, ahogy az emberek kapzsiságára, mohóságára gondol. Arthenior városa sem magától olyan, amilyen...*