//Elkésett találkozás//
* A nap vékony fénysugárban szökik át a nehéz, bordó brokát függöny résén át, s pont Necraas arcát cirógatja lágyan, bár ennek ő kevésbé örül. Morranva fordul oldalára, hosszú volt a tegnapi éjszaka s a mai napot inkább tölti édes semmit tevéssel. Lassan, de tudatosul benne, hogy valaki fekszik mellette, vagyis inkább az ölébe pihenteti csinos kis fejét, s valami töri a derekát. Az előszoba régen pompában úszott, de fénye megkopott. A tágas terem hajdanán sem birtokolt sok bútordarabot, hisz arra szolgált, hogy a vendégek kényelembe helyezhessék magukat, míg a ház ura fogadta őket. Emlékszik még mikor gyerekként vendégeskedett nagyanyjánál. A kétszárnyú ajtó úgy tárult ki előtte, mint a herceg előtt. A mindig fényesre vikszolt pepitatmintás padozaton gyémántként szikráztak a napsugarai. A sarkokban ember nagyságú szobrok. Jobb oldalt az ajtó mellett egy hárfán játszó szépség. Vele szemben egy karcsú testű nagy macska tátott pofával ejtette ámulatba. Balra a lépcső mellett egy szárnyas lovag emelte ég felé a kardját, míg amott egy anyja szorította keblére gyermekét. Nagyanyja nagy tisztelője volt a művészetnek, s szinte már fanatikusan gyűjtette a szebbnél szebb darabokat. Középen a kis asztalka, mely roskadásig volt csemegékkel, gyümölccsel, szörppel, a felnőtt vendégeket pedig mindig zamatos bor, aromás tea várta. Körülötte két vörös bársonnyal bevont puff, mely inkább szolgált lábtámasznak, két kényelmes fotel, ugyan ezzel a szövettel, s az a rekamié, melyen épp alkalmi partnerével lustálkodik. Ezen kívül és az asztalon kívül, nem maradt semmi a teremben. Az asztal csak praktikusságból, míg a kanapé tiszteletből. Nagyanyja talán egyik legkedvesebb darabja volt. Emlékszik, ahogy itt teázgattak, ahogy egyenes derékkal, szorosba fogott konttyal a feje tetején kortyolgatta itókáját, melyet olykor megbolondított egy kis rummal. Csodálva nézte mindig az asszonyt. Mostanra sötét kis üreggé változott, bár ezt köszönheti magának. Az ajtónyikordulásra megrezzen, hirtelen fájdalom nyilall oldalába, mintha szája is fel lenne repedve. Gyorsan rakosgatja össze a tegnap esti képet. A fogadó s az a néhány martalóc, akik ezt a szerencsétlen lányt molesztálták. Benne már több volt, mint kettő s bátorkodott a védelmére kelni. Szerencsére csak utcai gazfickók voltak, akik keveset értettek a fegyverhez, s több is volt bennük, mint benne. Kapott ő is rendesen, de kihasználva a lehetőséget, hogy ilyenkor egy idő után mindenki üt, akit ér, meglógott az ölében fekvő leánykával. Csinos kis teremtés, s igen hálás. Persze esze ágában sem volt kihasználni az alkalmat, de a leányzó igazán akaratos nőcske, s hát a kezecskéi is elég fürgén jártak a szegénynegyed utcáján, ahhoz, hogy meggyőzzék. A fekete „macska” mozdulatára nyöszörögni kezd, ezt akár a idegen is hallhatja, hogy nem teljesen kihalt ez a hát, ha más nem egy- két patkány biztos neszez itt. A leányzó szájára tapasztja kezét, hogy hallgasson. Gyorsan magára kapja nadrágját, s ingét. Az ing gombaival nem bíbelődik, tőréért nyúl. Akad jó néhány ellensége, kik jobban örülnének, ha holtan látnák, s ez a gondolat nem tölti el szívjósággal. Kihasználva a félhomályt surran az ajtó mellé. A fülébe tóduló vértől, nem is figyel a kérdezősködő hangra. Fel sem tűnik neki, hogy egy nő az, aki élet felől érdeklődik. A lány bekukkantva láthatja a kandallóban, az este megrakott tűz parázsló fényeit, minthogy egy fantom körvonalait is a terem közepén, akár egy szobor is lehetne. A lány dermedten áll a sötétben, meg se mer moccanni csak ruháit, szorongatja. Necra a levegőt visszatartva várja a megfelelő alkalmat, azt mikor a lány beljebb lép. A kitárt ajtó fényében ismerősnek hatnak a lágy vonások, de teljesen nem tisztul még ki a feje, aztán sose lehet tudni, kit küldenek rá rosszakarói. Mindegy is, jelentkezett volna be. A lány mögé lép, hogy a kezében szorongatott tőr, az íves nyak előtt villanjon, úgy ahogy pár hónapja a lány tartotta az övéhez. *
- Mit akarsz itt?
* Öleli át a nőt másik karjával szoros fogságba tartva. Halkan szisszen fel, ahogy bordái közé ismét fájdalom nyilall, de stramm fickó – legalábbis szereti, ezt hinni magáról- bírja a fájdalmat. A barna hajzuhatagba fúrja fejét, s úgy suttogja a nő fülébe az egyetlen kérdését. *