//Bosszúvágy//
//Az Owairat házban - Zenolita//
*Szemei előtt már ismert képek sorakoznak, a Ház közösségi helyének kikiáltott berendezési tárgyai fogják körbe a teret, ahol éppen a munkapultot támasztja és maga elé révedve elemzi csöndesen a korábbi, sikátorbéli történéseket. Ahogyan a ház, úgy a konyha is csöndbe van burkolózva, utóbbinál nem teljesen indokolt a némaság, hisz a tagok ugyan elhagyták a helyet, a konyhában, mely szinte mindig valamiféle beszédtől volt hangos, most ketten is tartózkodnak. Ha már indokolni kell, teljességgel érthető a hallgatagság, főleg a széken üldögélő Mestertől.*
- Zen, már az is csoda, hogy életben maradtunk. *látja, hogy az asztalnál olya mereven helyet foglaló lány koránt sincs jó passzban, amit valahol megért, de ő még az a fajta ember, aki annak örül, ami van. Leszámítva némi nyomást a mellkasában és a torokkaparó érzést, egyben van, maradandó károsodások nélkül.*
- Nagyon bátran harcoltál, ki merte volna fölvenni ily módon a kesztyűt egy efféle vérszomjas mágussal? *talán a szöszi nem ezeket a szavakat várja tanítványától, de Kipp csak azt mondja, amit ténylegesen a történtekről gondol.*
*Nem vonja kétségbe Mestere hozzáállását, hozzáértését és rálátását az összecsapásra. Nem kérdőjelezi meg a döntés helyességét, hiszen, ha Zenolita nem támad azonnal, sokra nem mentek volna a taktikus bujkálással. Ha mindketten távol vannak, a lehető legkönnyebb célpontot nyújtják és nem biztos, hogy most itt üldögélnének, ebben az idilli nyugalomban, az üres házban.*
- Nem tudom biztosan. *a szemkontaktust viszonozza, ő már a korábbiakban is a leányzó felé fordulva beszélte el mondandóját.*
- Sajnálom, de nem láttam, hogy bevégeztetett volna e világi sorsa. *megrázza a fejét, mert nem hiteget, nyíltan és egyenesen beszél, kár a megnyugvás áttetsző képével kecsegtetni bosszútól vezérelt Mesterét.*
- Azt mondják, hogy egy mágus halálát nem lehet elég hinni, meg kell róla bizonyosodni. *folytatja halkabban őszinte véleményét, szóljon szavaihoz is később bármit is tanítója.*
- Ha nem érezted lelke távozását, miután lesújtottál kardoddal, akkor, nos, akkor azt hiszem még találkozni fogunk vele. Nem is olyan soká. *ellöki magát a pulttól és összedörzsöli kormos kezeit.*
- A csatát azt hiszem megnyertük, még akkor is így gondolom, ha a végén menekülni kényszerültünk és a szerencsétlenül járt férfi sem a rokonod volt. *Zen mellé sétál, majd kihúzza az ott lévő széket, hogy leüljön rá és a szemeibe nézzen.*
- Ne engedd, hogy a bizonytalanság elhatalmasodjon rajtad. *balját Mestere vállára helyezi és egy apró megrázással egybe kötve meg is szorítja.*
*Úgy érzi ez az a pillanat, mikor csapatként viselkedve, támogatniuk kell egymást. Tisztában van vele, milyen fontos ez az ügy Zenolita lelkének és egész családjának. Nem lenne most itt, ha nem gondolná teljesen úgy, hogy sikerre vihetik a bosszúhadjáratot.*
- Találjuk meg öreg rokonodat, készüljünk fel és menjünk elébe a végzetünknek. Hiszem, hogy sikerülhet! *végletekig elszánt szavak hagyják el ajkait, és az eddiginél is elszántabb arcot láthat tanítványán mestere, aki talán most kezd csak igazán osztozni azon a dühön és indulaton, melyet kiképzője táplál és fojt el magában már hosszú-hosszú idő óta ott egészen bent, legbelül.*