// Namos-ház //
*A lány nyugtázza a dolgot, úgy tűnik, elfogadja, hogy ő itt megvárja a mágusmestert. Amikor hozzáteszi, hogy ha bármire szüksége van, kinn megtalálja, Isqeha komolyan bólint, hogy megértette. Amikor magára hagyják, nézelődni kezd. Az előbbi férfi is megjelenik egy rövid időre fenn, a lépcső tetején, de nem jön le, úgy látszik, csak egy pillantást vet rá, aztán tovább megy a dogára. Csend van, jó ideig nem történik semmi, Isqeha már kezdi unni magát. Feláll, és a falakon lévő festményeket kezdi sorra nézegetni. Előkelő emberek, nemesurak és asszonyságok pózolnak a képeken, némelyik hatalmas, hivalkodó, tollas kalpaggal, az egyik képen egy térdnadrágos, testes férfi a lován. Isqeha szerint az állat sokkal nemesebb külsejű, mint ez a férfi, a pofaszakállával, és a szúrós tekintetével. Egy másik képen fiatal nemesifjú, karddal az oldalán, mellette egy előkelő hölgy, hófehér hajjal. Isqeha arra gondol, ezek a Baldarien-család, vagy mit is mondott a szakácsné, képei lehetnek, akiké korábban ez a ház volt. ~Vajon mi történhetett velük? Kihalt a név, és végül nem maradt egyetlen egy Baldarien sem, aki örökölhette volna a házat? Vagy valami gonosz cselekedet miatt száműzték őket innen, a levegő városából?~ Végül a képek nézegetésébe is beleun. Az előbbi férfi egyszer lejön, és átmegy a helyiségen, de egy rövid és gyors meghajláson kívül nem szentel neki különösebb figyelmet. Isqeha sután viszonozza ültében a meghajlást, de újra csak magára hagyják, így hát tovább várakozik. Unalmában végül előszedi a köpenyéből a furulyát, amit mindig magánál hord. Csak nem fog azzal senkit zavarni, ha játszani kezd a hangszerén. Először csak halk, vidám dallamokon fut végig az ujja, unalmát elűzendő, és ezektől jobb kedve is kerekedik valóban. A kertész dolgot meg egyáltalán, a varázslórendbe kerülés dolgát illetően is bizakodóbb lesz. Aztán egy régi, ősrégi lanawini dallamot kezd el játszani. Nem sok bárd ismeri ezt Lanawin-szerte, csak azok, akik sokáig elfek között éltek, vagy ismertek olyan vándor énektudókat, akik még hallották ezeket a régi dalokat. Az ének, a lassan magasba szárnyaló régi dallam arról az időről mesél, amikor az elfek még meg sem születtek, Lanawin földje pedig párásan és ismeretlenül ragyogott a világban, akár a harmat a Holdfényvirág, a Myceil fénye zöld levelén.*
"A hegyek akkor felemelték vállukat,
s a kőszirtek dübörögve nászukat
ülték, a hegyormok az égig nyúltak,
a Figyelő intett, s a csillagok kigyúltak
mindenfelé. Föld Védője árnyékként suhant
Lanawin ismeretlen, titkos földje felett,
a Fák Őrzője büszkén, magányosan érkezett."