//Második szál//
//Namos ház//
*Nos igen, nem lehet minden nap tele csupa-csupa izgalommal, ezt legalábbis felnőttkorára mindenki megtanulja. Lorew nem volt ilyen szerencsés, ő már gyerekkorában szembesült az unalom elképzelhető, és elképzelhetetlenül szörnyű formáival, viszont mivel életének maradéka még ennél is rosszabb volt (elég csak a lábujjára gondolni, amit kis híján letépett egy kígyó), így hamar megtanulta értékelni is a pillanatokat, amikor semmi nem történik. Ezért is volt annyira testhezálló neki a szerzetesi lét a rendtől való szabadulása után is, mivel ott aztán senki nem figyelt arra, hogy csinál-e bármi értelmeset, főleg Lihanechben. Persze ha kellett, akkor legyen kéznél, de ennek eleget tudott tenni, mivel gyakorlatilag ugyanazt csinálta, amit Artheniorban. Itt is csak a templomban ült vagy feküdt az egyik eldugott sarokban, ahol a főpap, és akárki más is könnyedén rátalálhattak. Semmi probléma az unalmas napokkal, elvégre elvan ő a saját gondolataival, csak hát aki ismeri, az tudja, hogy ez valami rossznak a kezdete. Egészen pontosan ha elmélyed a gondolataiban, akkor Lorew hamarosan eléri az ébrenlét és álomvilág határmezsgyéjét, ahogyan ebben a pillanatban is éppen ott egyensúlyozgat. Feje néhányszor óhatatlanul is előrebillen, ez általában felébreszti, pislog néhányat, aztán újból süllyed is vissza. Székben nem lehet aludni, olyankor vagy előreborul az asztalra, vagy hátracsuklik a feje, de egyensúlyi állapot nincs. Közben a beszélgetés zajai szépen finoman egyfajta monoton zümmögéssé halkulnak, csak egy-egy szó jut el az agyáig, de az is csak mintha ha a saját gondolata volna. Már el is felejtette, hogy egyáltalán beszélnek mellette, a feje szépen lassan újra lefelé hajlik, csak arra ébred fel, mikor egy kisfiút lát befutni... az asztal alá. Ez bőven elég ahhoz, hogy megrázza a fejét, és úgy döntsön, hogy nem kéne tovább elmélkedni, mivel gyakorlatilag már álmodott is. Tekintve, hogy nem volt sehol a közelben kisfiú, így nyilván nem is futhatott be az asztal alá. Igazából furcsa, ilyen határállapotban a szeme azért még soha nem csalta meg, ezek szerint tényleg fáradt lehet. Viszont ez cseppet sem számít, nem hagyhatja, hogy a fáradtság legyőzze, így inkább erőltetni kezdi agyának azon részeit, melyek a figyelemre szakosodtak, így hamar sikerül minden értelemben felébrednie. Nem biztos benne, hogy mennyit hagyott ki a beszélgetésből, de valószínűleg csak néhány mondatot, mivel ha átesett volna az álomvilágba, akkor a feje is lekoppant volna az asztalra, ilyenre pedig nem emlékszik. Azért megdörzsöli a szemeit, és igyekszik elkapni a fonalat, ha már ilyen könnyen engedte kifolyni korábban az ujjai közül. Eralil éppen azt ecseteli, hogy ő pénzt el nem fogad a tagoktól, ő csak adni adja. Nos, Lorewnek több ilyen ismerős kéne, mármint... az ilyen emberek társaságát mindenki szereti, nem csoda, hogy egész álló nap egymást váltják itt a emberek. A lábai is enyhén elgémberedtek már, nincs hozzászokva ahhoz, hogy széken üljön, kicsit furcsa érzés is, alsóbb végtagjai pedig egyenesen utálják. Így, amennyiben a beszélgetés még mindig javában folyik, úgy enyhén hátratolja a széket, feláll, és sétál néhány kört, mivel azért csak nem szeretne szoborrá válni (vagy ha majd mégis, akkor gyorsabb, és fájdalommentes mód lesz ezt a Drayent megkérni, hogy dermessze meg).*