//Owairat-rezidencia//
//Tylen szobájában//
*A kényszeredett tervet hamar áthúzza a fölfelé tartó léptek zaja, így Yeza alig dugja ki az orrát a szobából, máris visszavonulót fúj. Bevágja az ajtót és ráfordítja a kulcsot. Ideges kapkodásba kezd. Úgy tipródik tehetetlenségében, mint egy sarokba szorított állat. Sietősen, de azért óvatos takarásból kiles az ablakon, mert mintha valaki utána indult volna, hogy a mászási bravúrt megfejelje. Most azonban nem lát senkit fölfelé kapaszkodni, ami azért nagyon megnyugtató. Már olyan szempontból, hogy pár pillanattal több ideje maradt.
Akármit is találjon ki, azt az adott eszközökkel kell megoldania. A további ellenállásnak nem sok értelme van. A Rőt a mindig magánál tartott késén kívül fegyvertelen, hiszen a kardját utazáskor kényelmesebb a nyeregre szíjazni, s mivel sietősen eredt a levél után, nem vesződött vele, hogy leoldja. De amúgy se számítana. Esztelenség lenne nekimenni ekkora túlerőnek.
A levelet viszont mielőbb biztonságba kell helyeznie, vagy... Sebtében kapja elő, széthajtja és kapkodva olvasni kezdi. Ha nem a vérveszteség, akkor az írás tartalma megteszi, hogy arcából a maradék szín is kifusson. De ez most se nem alkalmas idő, se nem alkalmas hely, hogy elhagyja magát. Nem kockáztatná, hogy megtalálják nála a levelet, így két megoldás lehet. Elrejti vagy megsemmisíti. Ha kell megeszi, de illetéktelen kezekbe nem kerülhet. Viszont a nagy csődületben talán kiszúrták, hogy a papirost vadászta le arról az ablakrácsról. Ha nem találnak nála semmit, az megint csak gyanús lesz, így gyorsan nekiáll kutatni az íróasztalon, hogy egy üres ívet találjon, amit az övébe rakhat a másik helyett. Sok a papír. Számok, valami könyvelés lehet vagy bevásárlólista, a fene tudja, nem is számít. Yeza keze mégis megtorpan a holmi feltúrásában, amikor az egyik papír alján meglátja az aláírást. Aztán a következőn, aztán beleakad a tekintete a viaszrúd mellett felborult pecsétnyomón.*
- Szentségit! *nyel egy nagyot és igazából már lassan azt se tudja, az egyre sűrűbben tolongó balszerencsés tényezők melyike miatt aggódjon inkább. Most viszont legalább az már biztos, hogy a megadáson kívül nem nagyon van más út. A céhmester levelét gyorsan becsúsztatja a többi papír alá, egy tintafoltos üres ívet pedig meghajt és az övébe dug.
Ennél több ideje nem is nagyon van. A háziak valószínűleg épp most értek az ajtó elé.
A Rőt is odalapul egy pillanatra, hátha hall valamit, aztán behunyja a szemét és elkeseredett, vinnyogó hangon adja át magát sírásnak. Nem is kell igazán megjátszania, hiszen ha maga a helyzet nem lenne ilyen siralmas, még a válla is veszettül váj. És most, hogy odanyúlt, valami arasznyi tű áll ki a combja hátuljából.*
~Az a rohadt zöldbőrű!~
*Mi tagadás, a lövedék újabb pánikhullámot szalaszt át a Rőt gondolatain. Ki tudja, mivel preparálja az a veszett nőstény a nyilait. Ha eddig nem lett volna tökéletesen hiteles a kétségbeesett, elkeseredett zokogás, akkor most már biztosan az lesz.*
- Kérem! Kéhééérem! Nem akarok meghalni! Én csak az ereszt... Én csak... Nem akartam semmi rosszat. *Szipogja, zokogja az ajtónak dőlve.*
- Kééééhéhéééééremm! Nagyon... nagyon vérzik. A vállam, nagyon vérzik! *És tényleg. Ezt bizony varrni kell majd.* - Én csak meg akartam nézni az ereszt. Hogy rendben van-e. Ahogy a bádogos kérte. Féltem, hogy verést kapok, ha anélkül megyek. De a... *hirtelen nem tudja, hogy illesse a bájos ork hölgyeményt.* - De nem engedtek be.
*Egyelőre jobbnak látja a zárt ajtó biztonságából tárgyalni, amíg kicsit lecsillapszanak a kedélyek. Remélhetőleg.*