//Owairat-rezidencia//
*Nem kicsit hatja meg Zenolita együttérzése, és az ajánlata sem.*
– Hát, ha úgy adódna, lehet, hogy szívesen odavágnám neki, hogy… De végül is, minek? Akkor sem érdekeltem, se én, se a baba. Tudott róla pedig. Most miért érdekelné? Vagy miért hatná meg, vagy miért változtatná meg bármi is?
*Amy lemondóan csóválja meg a fejét.*
~Ostoba kislány voltam. Kis naiv.~
– Meg bizony *bólint elégedetten*, ne csak én mondjam, hogy milyen jól áll így. Még azt hinnéd, csak magamat dicsérem. *Amy elégedetten szemléli a művét és elmosolyodik.*
– Rendben, és nem kérem, a hajammal boldogulok magam is, az enyém hosszabb, és egy egyszerű trükkel le tudom vágni. Ha akarod, majd téged is megtanítalak rá *ajánlja* Te viszont taníthatnál nekem némi női önvédelmet. Valami keveset tudok, de Al mesélte, te mennyire jó mester vagy *közli komolyan.*
~Emlegetett szamár!~
*Veszi észre az épp érkező Alt, aki viszont láthatóan Zenolitát bámulja, nagyjából úgy, mintha villám csapott volna belé.
Amy kissé furán is érzi magát emiatt. Ettől függetlenül nem sajnálja, hogy megcsinálta Zenolita haját, és nem tudta volna visszautasítani akkor sem, ha előre tudja, hogy ez lesz a hatás.
Bár most tényleg kínban van kicsit, és így csak tétován pillant Al felé.*
– Köszönöm *motyogja a férfi dicséretére, picit el is pirul. S bár a dicséret jólesik neki, azért észrevette, hogy a másik nő látványa némította el Alt és nem az övé. Halkan sóhajt, majd az ollót megforgatva az ujjai között lép hátra, hogy csendben távozzon, hacsak valaki vissza nem tartja.
Ámde ekkor meghallja Harga kiáltását.*
– Halljátok? Betörő!
*Indul is rögtön a hangok irányába, kezében az ollóval. Csak reméli, hogy valaki követi is, és nem egyedül lesz felmentő sereg.*