//Kipp – Hazafelé//
*Csendesen elmosolyodik. A kérdés teljesen komoly volt, viszont lényegében költői, hiszen nem várt rá választ, a lényege talán csak annyi, hogy ha Al mégis elgondolkodik magában a dolgon, akkor talán picit jobban megérti majd Amyt és az okokat is, amiért eljött Wegtorenből. Hiszen ha a városban marad, a kölyök utána ment volna.*
– Valamennyi mindannyiunkban van, bennem is. De igyekszem nem elvakultan szemlélni a dolgokat. Vagy éppen az embereket. Megtanultam a leckét, hogy nem jó, ha mindig az előítéleteimre hallgatok.
~Súlyos lecke volt, nagyon súlyos.~
– Értelek. Hát, elsőre nem épp megnyerő, morgós vénember. De majd kiderül.
*Amy arra gondol, az öreg végül benne volt abban, hogy próbáljanak kideríteni valamit a wegtoreni ifjúról, szóval a maga részéről adott neki esélyt.
Elneveti magát.*
– Hát, remélem is, hogy bírod! Nagy baj lenne, ha nem menne! *kuncog, és vidáman pillant rá, persze annak is örül, hogy tényleg segít neki a férfi, meg annak is, hogy nem csak úgy rádobálta egymásra az árut, figyelt ő, mikor elrendezte, és elégedett is volt.*
– Szóval eddig csak szerencsés voltál, de azért simlis.
*Amy Alt nézi a szeme sarkából, de többet nem mond, most nem, talán majd egyszer igen, talán még kérdezgetni is fogja, de most csak hagyja, hogy a másik is rájöjjön, hogy a lány már nem csak egyszerű fegyveresnek nézi, hanem az se titok már előtte, hogy nem mindig az egyenes úton járt.*
~És vajon most épp mit is tesz? De ha Arnakh kapott, ő is kaphat esélyt. A rablóból lehet a legjobb pandúr.~
– Ahogy mondod. *Most egészen nyíltan nézi, és nem kicsit célzatosan.* Ha nem próbáljuk közösen, a ház széthullik, minden és mindenki odavész, szétszóródunk, mindenki mehet vissza a nagy semmibe.
~Nekem sincs épp helyem ahova mehetnék. Keresgethetnék újra, vagy… Na nem. Azt nem! Azt A Rejtett Völgyekben sem csináltam. De tippre Alnak sem lenne sok lehetősége, csavargás, lopások, ki tudja mi. És a kislányt rángatná magával?~
– Hát, ha tényleg kíváncsi vagy rá, akkor jó. *Aprót bólint, picit pirul, gyanítja, ha ilyesmit csinálna, arra nem nevezne be a teljes háznép. Aztán Al megjegyzésére, nem tehet róla, de tényleg elpirul, talán jobban is, mintha valami hízelgő bókot kapott volna a szeme színével, vagy az alakjával kapcsolatban.
Amy úgy tartja, a külsejéről nem nagyon tehet senki, a szépség nem érdem, a csúnyaság sem bűn, de ha a szakácstudományát dicséri, akkor a munkáját és az igyekezetét dicséri, meg az ízlését. Az számít. Az fontos neki.*
– Szóval az egyiket? *Mikor Al felé lendíti a kosarat önkéntelenül nyúl érte, le ne ejtsék már, de aztán a férfi elkapja előle, és, nos…* Szóval tréfa! *Nem veszi a lelkére, mosolyogva ingatja a fejét* Aztán, majd ha én tréfállak meg valamivel, ne panaszkodj! *súgja neki komoly képpel, mintegy mutatva, hogy azért kitelik tőle pár galád trükk, ha összeszedi magát, de igazából persze ez sem komoly fenyegetés, csak játék, móka.
Amy örül, hogy van akivel vidám lehet, laza, mókázhat.
De végül bólint.*
– Akkor irány haza. A vacsora ritkán főzi meg saját magát!
*A gazdagnegyedben az úton azért még kíváncsian pillant időnként Alra.*
– Te mennyi ideje élsz a városban? Már csak azért, mert mikor visszafelé indultunk, nos, úgy vettem észre, inkább rám hagyatkoztál.
*Nem mintha Amy nem találna vissza a házba, mindig is elég jól tájékozódott, a városba is eltalált egymaga, aztán a főtértől az Owairat-házig is.
A lány újra végignéz az utcán, majd befordul az egyik sarkon, remélve, hogy Al követi.*
– Akkor itt átvágunk, rövidebb lesz.
//Owairat-rezidencia//
//Kipp, Zen, - Érkezés, majd konyha//
*A házba megérkezve a konyha felé indul, természetesen a kerten át, és reméli Al most is a nyomában jár a kosarakkal.*
– Ugye nem vesztél el? Jobb volt, hogy levágtuk az utat nem?
* Végtére is visszatalált, és talán gyorsabban is, mint odafelé.*
– Szerintem, ha oda pakolsz le az tökéletes. Még van egy kis idő szusszanni is.
*Amy finoman homorít, és két tenyerével megnyomogatja hátul a derekát, mintha legalább ő cipekedett volna.
Körbenéz.*
– Hahóó! Megjöttünk!
*Ha bárki a konyhában van, vagy a közelben és belé, annak köszön.*