//Kő kövön//
*Maguk mögött hagyják a girbegurba, macskakővel rakott sikátorokat, a piszkosszürke, penészzöld vagy épp sárbarna, lelakott épületeket. Szélesedik az út lábuk alatt, szépülnek a házak köröttük. Rilai ámulva csodálja mentében a hajlékok pompázatos mivoltát, ahogy elhaladtában bebámészkodhat a selymes, zöld pázsittal szőtt, virágpompás nagy kertekbe. Nyűgözötten figyeli a cirádás, csipkeszőttes jellegű kovácsoltvas kapukat, azok mögött a dúsan díszített homlokzatokat, színes vagy csiszolt üvegből kirakott ablakokat, a kertekben a táncpózba merevült, halat, madarat vagy emberalakot formázó vízköpőket. Irigység egyébként nincs benne, de játszott már el a gondolattal, milyen lett volna, ha ő is selyempárnával születik a hátsója alatt. S ha már a nevezett topiknál tartunk, felujjong szinte, mikor kalauzuk beterelgeti őket saját hajlékába, mert ez azon kecsegtető ígéretet vázolja fel, hogy hamarost leülhetnek, lepihenhetnek kissé. A kapuban neki nincs mit leadnia, ezért, míg készül a terüljasztalkám, inkább körbesétál a fogadóhelyiségben. A tágas terekből, sürgölődő szolgálóhadból arra következtet, a családnak bőven van mit aprítani a tejbe.
Utóbb asztalhoz ülnek. Rilai a félszemű mellett foglal helyet. Élvezettel elkortyol egy pohárral a hűs, rubinszínű italból, míg tálalják a vacsorát. Elrágcsál egy falat sültet. Örömködik, hogy kérdés nélkül újratöltik a poharát. Közben színlelnie sem kell az érdeklődést a társalgás iránt. Kissé ő is furcsállja, hogy ha ilyen rút esetek estek meg a bizonyos falucskában, a Vinerra család feltételezhető szeme fénye mégiscsak sétára indult, de hát, ahogy szokás, aztán persze pórul járt. Ismeri a mesét, toháshéjas korából. Arra tippelne, az erdő mélyén teletömött hasú, hálóinges farkas hortyog, úgyhogy itten hamarost hősre lesz szükség, hogy felmetssze az ordas gyomrát, és kieressze belőle a bezabált falunépét, valamint az elveszett nemesleányt. Bár megúsznák ennyivel! De hát ők, meg a szerencse, ugye. Megköszörüli a torkát.*
- Köszönjük a vendéglátást, Vierra úr. Én Rilai vagyok. - *Negédesen vendéglatójukra mosolyog.* - Sajnálattal hallom, hogy ilyesmi megeshet manapság. De hát a hitvesét is látnia kellett volna, fényes nappal űzték keresztül az utcán azok az élőholtak. Ki tudja mi történt volna vele is, ha épp nem fut bele ezekbe a derék harcosokba, akik életét megmentették?
*Mint az elhangzottakból gyanítható, ő másképp közelítené meg a beszélgetést, mint Khan. Mélységesen hálás a hóhajúnak, amikor az rászól a felvágott nyelvű pasasra. Az asztal alatt feltűnésmentesen megpróbálja bokán rúgni a nevezett daliát, hiszen bár ő sem ejt könnyet a rabolt leányért, a lehetőség szagát épp oly tisztán érzi, mint a félszemű. Nem kéne elhamarkodott odamodulásokkal szétbarmolni. Visszafordul a nemesi párhoz.*
- Bocsássanak meg a nyers szavakért, tudják, hogy van ez. Ha szörnylényeket gyilkol egész életében, kissé megmorcosítja az embert. Merthogy ők - *Itt Gabrienre és Khanra bök.* - aféle zsoldos lovagok. Ha nem volt eddig dolguk igazán ronda esetekkel, tán a nevükkel nem találkoztak még. Egy hete sincs például, hogy az Artheniori erdőt sanyargató, fosztogató szörnybandát is eltakarították. Hamarosan ideér a híre, abba nem mennék most bele. Szóval, azt hiszem, segíteni éppenséggel tudnánk.
*Hosszú ujjai között szórakozottan forgatja a hasas poharat. A terített asztal fölött méricskélve pislog a nemesúrra. Könnyei egyébként őszintének tűnnek, a lány simán kinézi a való élettől elszakadt arisztokrata sarjak valóban annyira ostobácskák, hogy nem mérik fel helyesen adott helyzet veszélyességét, aztán ha beütött a baj, visongálnak. Arcára együttérző kifejezés költözik, csücsörítve megrázza fejét. Mivel Khan csak nem csendesül, újabb rúgást kap.*
- Igazán szörnyen sajnálom, uram. Borzalmas lehet ezzel kelni-feküdni. Aggodalom, fájdalom, félsz. - *És hatásszünet, míg mindenki mélyülget kicsit a gyászban.* - Képzelje csak, pont a napokban kapott a csapat egy igen kedvező ajánlatot, hogy kísérjen el egy karavánt, persze nem kevés pénz ütötte volna markunkat érte, de micsoda szerencse, hogy visszautasítottuk!
*Kicsi szünetet tart. Egy beleegyező bólintást vár a többiektől.*
- Így valószínűleg utána tudnánk járni a dolgoknak. - *Leteszi a poharat, összefont kezeire támasztja állát. Mélyülnek a ráncok homlokán.* - Csak ugye az idő szorít, mert magunk is csak átutazóban vagyunk a városban, ugyanis a következő megbízás is a falakon kívülre szólít. Egyébként erre a következőre a bér háromszáz arany fejenként. De most, hogy említette a favágófalut, szívesen cseréljük el a fejpénz egy részét nyersanyagra. Teszem fel, fára, ha már a falu e célból létesült.