//Owairat-rezidencia//
//Szállás – Darel//
– Értem, Darel, valahol igazad is van, egy magadfajta fiatal harcos előtt sok lehetőség állhat, és előre honnan tudhatnád, mennyire tetszik majd az, amit itt kaphatnál *felel egyszerűen.
Az arcán nem látszik, hogy tudatában lenne, a szavai akár kétértelműek is lehettek.
Elmosolyodik.*
– Az sosem árt. Az igazat megvallva én is ilyen vagyok, és eddig nem volt ártalmamra.
*Amy egy szusszanásnyi ideig csendesen áll, kicsit zavarban is van, mert magán érzi a fiatal katona érdeklődő pillantását. Ugyanakkor meglepő újdonság, hogy Darel nem a pruszlikja kivágására meregeti a szemeit, hanem a kezeit nézi meg.
A valaha oly finom és elegáns kezeit. Bár a formája megmaradt, és a keze továbbra is inkább apró, de immár finoman lebarnult, nem hófehér, és így estére enyhén dagadt is, ma éppen a cipekedéstől, mert a nagy meleg miatt a zsákját volt, hogy nem vette a hátára, hanem kézben hozta az úton. A kezei már nem nagyon emlékeztetnek a nemesi születésére, de a vonásai még igen.*
– Lihanechből? Északról? *kérdez vissza kicsit bután.* Apám arrafelé akart férjhez adni, valami örököshöz, akit sose láttam, nem is ismertem, de mindig ijesztgetett vele, hogyha… ha… ha olyasmit teszek, ami neki nem tetszik, akkor nem vár semeddig, a farkasok elé vet.
*Talán Amy nem mondaná ezt így ki, ha pontosabban ismerné Darel körülményeit, vagy a múltját, vagy a családja hírét-nevét, de most nem is gondolkodik, talán az esti óra miatt nem, és félig talán rejtélyes, félig árulkodó szavak szöknek ki az ajkai közül.*
– Csak kettőt? *rákérdez, pillog, és most esik le neki mit is mondott, bár nem teljesen, csak épp annyira, hogy igyekezzen bocsánatot kérni.*
– Ne haragudj az előbbiért, természetesen nem úgy értettem, hogy, hogy én barbárnak, vagy valami emberi vadállatnak tartanék bárkit, aki északról való, de ez több mint hét éve volt. Ostoba gyereklányként sok mindent elhisz az ember. Butaságokat is.
*Fontosnak tartja, hogy ezt kimondja, nem akarja úgy kezdeni a házban az életét, hogy egyik társa rosszat gondoljon róla, előítéletesnek, vagy ostobának nézze, vagy csak nagyképűnek és sértőnek.*
~Ugyanígy bocsánatot kértem Mixorától is, hiszen csak elbambultam. Ennek köze nincs ahhoz, hogy Darel úgy áll itt, teljesen felfegyverezve, mint egy csatába induló lovag, aki csak a parancsra vár, vagy egy hibámra, és… Mit és? Nem őrült! Hát miért bántana? Különben is, ember ő is, nem kőszobor. Érzésekkel, még ha nem is mutatja őket. Hát nem lenne szép, ha akaratlanul megbántottam volna.~
– Olcsón? *kicsit kikerekednek a szemei, aztán mozdul, újra, és nem is gondolja át, a jobb keze középső ujjának begyével gyengéden megsimítja a heget, majd visszahúzza a kezét.* Kis híján a szemed érte. Az nem lett volna olcsó.
*Amy picit megcsóválja a fejét.*
– A heg az heg, értem én, de a szemed! Az nagyon nagy ár lett volna egy miért is?
~Miféle lény?~
*Aztán inkább sóhajt, mert sejti, ezt nem most fogja megtudni, hiszen későre jár és tudja, Darelnek még kötelességei is vannak.*
– De tudod mit, legközelebb el kell mondanod a történetet!
*Kis pukedlivel fogadja az elköszönést.*
– Néked is jó éjszakát, és köszönöm. Mindent köszönök.
//A kertben//
*Szerencsés, mert senki nem fedezte fel, hogy egy kicsit pancsikált, és szerencsés, mert sikerül észrevétlenül visszatérnie apró kis szobájába.
Most már nem gyújt mécsest, csak az ablakát nyitja szélesebbre, hogy beáramoljon a hűvösebb éjszakai levegő.
Végignyúlik az ágyon, és végre álomba merül.*
//Hajnal a konyhán//
*Másnap hajnalban korán ébred. Igazából fogalma sincs, hogy a ház ifjú úrnője mikor tudja őt fogadni, mikor beszélhetnek az állásról, de úgy véli, talán a tettei is beszédesek lesznek, nem csak az ajánlólevelei.
Megmosakszik, fésülködik, öltözik, végigveszi a szokásos reggeli rituáléját, majd egy világoskék nyári ruhában, ami elé fehér kötényt köt, a főépületbe indul, a konyhába.
Előző este vendégként bántak vele, ismeretlenül is enni-inni adtak neki. Ideje viszonozni ezt.
Térül fordul, és a reggeli készítéséhez lát. Szalonnát süt, mellé pedig bundázott kenyeret, előkeres a kamrából egy üvegnyi almapürét is, és közben megállapítja, hogy ebben a házban legalább éhezni nem fog senki.
A konyhába lépőket mind kedves „jó reggelt”-tel köszönti, miközben a kisasszonynak összekészít egy tálcát a reggelivel, a társainak biccent, hogy csak szolgálják ki magukat, majd úgy dönt a kamrában lévő barackkal is illene valamit kezdeni.*
– Úgy vélem, ha a kisasszony nem mutat ajtót nekem, akkor uzsonnára lesz egy kis sárgabarackos pite is, szerintem nektek is jut majd belőle azt nézve mennyi barackot találtam ma reggel a kamrában.