//Owairat-rezidencia, A szalonban//
*Most mégis mit tehetne? Áll, és hagyja, hogy a szép néni kisírja magát. Tehetetlenül pislog nagybátyja felé, de nem lép hátra, nem bújik ki az ölelésből. Ilyenkor azt nem szabad. Rongyos Marja néni is épp így sírt, mikor befogadta Gigit, és először adta rá elhunyt kisfia féltve őrzött ruhácskáit. Azt sem értette a csöpp kislány. De Rongyos Marja néni elmagyarázta később, hogy a felnőttek nem csak akkor sírnak, ha fáj valamijük, néha örömükben is. Bár kétli, hogy Nivere most nagyon örülne.*
-A bácsikám mindig azt mondta, hogy csak hinni kell benne.
*Súgja a nő fülébe, igen halkan szavait, értve pusztán a mesére, hősökre bele sem gondolva, hogy egyéb helyzetekre is vigasz, vagy igazság lehet.*
-Semmi baj.
*Mosolyog fel a nőre, annak bocsánatkérését követve.*
-Majd én mesélek neked, jó?
*Persze nem lesz az olyan, mintha Hős Al Bácsi regélné el kalandjait, de talán elég, hogy a kisasszony ne legyen ilyen szomorú. Biccent a kérdésre még, s miközben az Óriástündér kivonul, hogy összeterelje a helyieket Gigi a ház asszonya mellé ülve kezd csacsogó kis történetbe, óriási pettyes gombákról, beszélő csigákról, cukor ízű virágokról, földre érő szivárványról, melyeken a lecsúszás mindig puha érkezést biztosít. És sorolja vidáman, lelkesen, még meg nem érkeznek a többiek, ismerősök, és idegenek, akkor csendesen nyugton marad, még mindig a legfőbb helyen, és figyelve a felnőtteket pislog nagyokat. Csak Arnakh érkezte rángatja ki a jókislányos nyugalomból, őt vigyorogva fogadja, és lelkesen integet felé. Mixorát végig mérve pedig zavartan pillant Kipp felé, s kezd fészkelődni, vajon nagybátyjának is ismerős a nő?*