// Eleanor, Gerardras, Zetriat //
*Az idő teljesen lelassul számára. Tény, hogy nem kell vérbe mártania díszes, saját maga által készített nyílvesszejét, ám mégis, a harc egyszerűen megbénítja. Ez más, mint a vadászat. Itt elf-, és emberélet a tét. Minden egyes másodpercben máshol pihennek meg íriszei - a gyönyörű szőke nő.. Ó, mily sok baj okozója ő! Már érti a helyzetet. Ám szégyelli magát, csak nem hibáztatható.* " Ó szerelem, te szerelem, miért játszod velük e szörnyű játékot "*Habár mindezt magában gondolja, mégis úgy érzi, mintha felordítaná az égbe, mintegy számonkérve valamitől, valakitől, ami, aki, hatalmasabb, mint ők mindnyájan. Elkábítja az egész, és mikor a Gerardrasnak hívott ismeretlen férfi halálos csapásra emeli karját, hátrál, és ott helyben elesik.* - Ne! *Suttogja, mondja, kiabálja? Nem tudja, nem érzékeli, nem érdekli. * - Ennyit ér itt az élet..? *Mondja halkan maga elé meredve, saját kétségbeesésébe zuhanva. Még nem látott ilyet, az Otthonfánál soha egy elf nem halt még meg élete alatt, a természet elszólításával nem találkozott még, hát egy hideg gyilkosság persze, hogy felzaklatja. Az egy ember volt.* " Tán gyorsan élő, tán alig volt hátra 20-30 éve, de mégis lélekkel rendelkező, gondolkodó lény volt. És lett volna más lehetőség, és én nem akadályoztam meg. " *Lassan kezd felállni. Nem, ez nem normális. Ő nem elf, ezzel megtagadott mindent, mi hajdan egy tünde számára érték volt - a bölcsesség, a megfontoltság, s bizony, az Élet tisztelete, legyen az egy bogáré... vagy egy sokszor értéktelennek tűnő halandóé. De mit tegyen? Hova menjen, hova fusson? Hisz ez a hely fertő, a halál maga környékezi, és fojtogatja őket egyesével.. * " Vagy csak én érzem..? " *Nem sír. Azt gyermek teszi, s ő, bármennyire is fél felnőni, és szeret gyerek lenni, most nem lehet az. És mikor egy nagybetűs Felnőttnek fáj valami, az nem sír kívülről, hisz az csak értéktelen, ócska vízcsepp, mely ugyan gyönyörű, ahogy egy ártatlan orcán végigfolyva tükrözi az egész világot, de az igazi fájdalom belül van. Akkor Szíved, Lelked, Elméd hasad fel, tör meg, és ont könnyeket, mint egy tavaszi zápor.* - Nem, nem, nem! *Morog magában, és bizony, már ott sincs. Egy olyan tiszta lény számára, mint ő, ez feldolgozhatatlan. A férfi arca beleégett a memóriájába, és soha nem fog kimenni onnan. Mert ő is hibás volt, szemtanú, csendben kell maradnia, felejtenie kell. A két 'testvére', kiket már vagy két perce nem tud annak tekinteni, és a szőke hölgy már nem találhatja meg őt, ki tudja hova rohant, valószínűleg ő maga sincs vele tisztában.*
//Köszönöm a játékot, még ha rövidke is volt. (: //
A hozzászólás írója (Ardrian el Faruard) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.09.03 21:05:25