//Egek, ajtók!//
//Rana - Nerilil - Lanix//
* Nem időznek sokáig a választással: ki-ki a maga útján elindul, történetesen ahányan vannak, annyi felé. Lehet, hogy együtt eredményesebbek lennének, de így legalább az egyikük a jó úton fog haladni. Már, ha van jó út és a következő választásaik nem rontják-e el az alapvető tervet, miszerint kijutnak innen a helyes utat követve.
//Rana//
Így hát: Rana a legkisebb számozású ajtót választja, majd nincs ezzel máshogy akkor sem, mikor már a szobán belül van. Ismét a legkisebbet választja, azaz jelen esetben a négyest. Viszont nem olyan könnyű a dolga, mint ahogy azt elképzelte. Még a szoba felénél sem járhat, mikor az a kevéske fénylő fáklya elalszik, mintha valaki "elfújta" volna őket. Erősen kellett fújnia annak a valakinek, vagy valaminek, de könnyen meglehet az is, hogy mágia. Most csak néhány parázs világítja meg a szobát, ami így majdnem egyenlő a vaksötéttel. Az ajtókig még csak-csak elbotorkál valahogy, hiszen nincs sok minden, amiben megakadhatna - a szoba szinte teljesen üres vagy, ha valahol vannak is tárgyak benne, akkor sem gátolják meg Ranát a célja elérésében. Az ajtók viszont nem nyílnak. Mind ahány van lakattal van lezárva, a kulcsnak pedig nyoma sincsen. Ha hátranéz, alig láthat el a szoba másik végéig, ahol az ajtó eltűnt - befalazódott - már az előbb. A hely üres és csendes. Talán túlságosan is csendes. Két oszlop. Ennyit vehet észre még valahol a szoba elején. Amennyiben azokat megközelíti, láthatja, hogy oldalaik szépen ki vannak faragva, mély barázdák díszítik a nagyjából fél méter átmérőjű, mennyezetig érő szürkés-fehér oszlopokat. A teremben továbbra is csend honol, de valami a szoba végén, az egyik oszlop mögött feltűnhet a lánynak.
Először két világító sárgás-zöldes szempár, semmi mocorgással, csak ott van és, mintha őt nézné. Aztán hamarost megjelenik mellette még egy. És még egy... Fél perc múlva egy rajnyi sárgás színű világító szempár figyeli Ranát. Aztán, mintha parancsot kaptak volna villámgyorsan megindulnak a lány felé. Még mielőtt elérnék, felkanyarodnak, felszállnak és a feje fölött kezdenek el körözgetni. Denevérnek tűnnek, testnagyságukból ítélve. Egyszerű denevérek. Végül is nem nagy különlegesség egy sötét, hűvös szobában. A szemeik szinte megvilágítják a szobát, de aztán hamar kiderül, hogy mégsem (csak) a szemek világítanak, hanem az egyik állat lábánál egy aranyszínű kulcs. Fénylik, mint az arany - nem hiába, hiszen akárhogy nézi aranynak tűnik. A kérdés csak az, hogy hogyan szerezze meg a kulcsot? Íja nála van, de nehéz lenne eltalálni, már csak azért is, mert rengetegen vannak és kicsi az esélye, hogy a kulcshordót találja el, na meg sebesen is szállnak, mint a szél. Puszta kézzel is megpróbálkozhat, de csak a legalsókat érheti el, még ugorva is, a kulcsos pedig valahol közép tájt van. Valamit ki kell találni vagy megpróbálnia egyszerűen lelőni azt, hiszen egyszer csak eltalálja... *
//Nerilil//
* Nincsen máshogy a választással ő sem. Elindul a számára legszimpatikusabb ajtó felé, hiszen a homokóra már alapból nem tűnhet túl barátságosnak, na meg miért is időzzön, ha már kezdi megunni a szoba levegőjét. Persze valójában a 3-mas számú szoba levegője sem sokkal jobb vagy rosszabb. Egyedül lép hát be a szobába, majd az ajtó el is tűnik mögötte. A szobában csak néhány fáklya pislákol, de mikor megteszi az első néhány lépést előre, a szoba két oldalán - nagyjából egymástól fél méterre - mécsesek gyulladnak meg, ráadásul egyszerre, egy időben. Továbbra sem lehet úszni a fényben, de ahogyan a sok kis láng betölti a szobát egyre inkább kivehetőek az alakok. Az alakok... Nos, alakok. Négy szék, egy asztal. Három széken egy-egy férfi ül, kivéve a negyediken - a Nerililhez legközelebbi -, mely üres. Az asztalon egy kártyapakli van, természetesen a kártyák mind-mind lefordítva, így csak az egyszerű szürkés hátoldalak látszanak. Ellenben az emberek kezében jól láthatóak a kártyák. Nerilil ugyan csak az egyikükét láthatja, kinek kezében két lap van, mindkettőn egy jól megtermett királyt láthat a lány.
Ekkor veszi észre a vele szemben lévő egyik alak, ki egyből meg is szólítja. *
- Beszáll... Hölgyem? Negyvenest játszunk.* Mosolyodik el, s az üres székre mutat. Olyan nyugodtan mondja mindezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy sötét, befalazott pincében kártyázni. *
- Még csak most kezdjük el, ha beszáll nem lesz lemaradva. * Szólal meg a másik, mire a Nerililhez legközelebbi könnyedén bólogatni kezd. Nem lehet túl ismerős a játék - akármilyen szakértő is a kártyajátékokban (ami azért nem túl valószínű), ilyen kártyákat még nem láthatott, és valószínűleg a szabályokat sem ismeri, de azért lehet, érdemes lenne leülni legalább pár percre, hátha megtud valamit erről a szobáról vagy akár az egész házról. Ha viszont inkább szétnéz a szobában a kártyázás helyett (vagy leül és utána néz szét), akkor megpillanthat egy, a mennyezetről lelógó aranyszínű kulcsot. Nem láthatja, mi tartja, hiszen akármilyen érdekes is, mintha nem tartaná semmi, csak lebegne ott a fejük fölött. Az elkapása pedig necces lenne, talán még úgy sem sikerülne elkapni, ha az asztalról ugrana neki. A három férfi meg csak várja a válaszát és, ha elfogadja az ajánlatot, akkor hamarosan két lap kerül a kezébe: egy nyolcas és egy kilences. Egyik kártyajátékban sem a legjobb lapok, de általában van náluk rosszabb is… Ezúttal nem nagyon tudhatja, hogy mit érnek, az egyetlen lehetősége az improvizálás vagy a kérdezés, de ki tudja? Lehet, nem tetszik a hármasnak, ha nem ismeri valaki az általuk játszott csodálatos játékot. De ki tudja? Lehet, hogy segítenek neki vagy akár a szobáról is el tudnak neki mondani dolgokat… Dolgokat, amiket ő nem tud a józan eszén kívül. *
//Lanix//
*A férfi indul hát középső ajtón. Ő is megpillanthatja a szoba végén húzódó három ajtót, melyeket két társával ellentétben könnyedén kinyit. Legalábbis a hármasat biztosan, azt már nem nézi meg, hogy a további kettővel hogyan fog boldogulni – nem is tudja megnézni, mivel az ajtó, úgy ahogy van fallá is válik mögötte. Ilyen könnyű lett volna ez a szoba? Igaz, erről nem tudhat, de mindkét társa valahol egy-egy másik szobában „szerencsétlenkedik” avagy keresik/ próbálják megszerezni a kivezető kulcsot. Lehet, ezért most jön majd egy nehezebb feladat, de könnyen meglehet, hogy ezúttal a középső út a jó utat is jelenti és egészen a szabad levegőig való eljutásig ilyen könnyen fog menni… Talán igen, talán… Egy ismerősebb arcot fedez fel. Az előbb látott nőt pillantja meg. Ő is hamar észreveheti a szoba közepén lévő asztalt, körülötte a négy székkel, amiből az egyik még üres egyelőre, feltéve, hogy Nerilil nem fogadta el az ajánlatot. Ha mégis, akkor négy szék és egy álló fél-elf (Lanix). *
- Milyen sokan jönnek erre mostanság! * Kiált fel csodálkozva az egyik asztalnál ülő férfi. *
- Ön (is) be akar szállni? Negyvenest játszunk. * Teszi fel a kérdést egy másik. Ezúttal a harmadik csak csöndben várja a választ, végül, ha ő is és Nerilil is elfogadja az ajánlatot, akkor hoz egy széket, valahonnan a sarokból.
Lanix egy nyolcast és egy tízest húz fel, már, ha felhúzza a lapokat. A játék neve, lényege bizonyára előtte is rejtve marad, ha csak nem kérdezősködnek. A lényeg nélkül pedig elég nehéz lenne játszani, így valószínűleg legalább az egyikük felteszi a kérdést a barátságosnak tűnő, mégis furcsa és ez által kissé gyanús alakoknak. *
//Lianne//
*A hely egyre fogy, kezd egyre inkább kényelmetlenné válni a hely. Ekkor pillantja csak meg a kötelet, amit igaz némi gondolkodás után, de átlő a túloldalra egy nyílvesszőre erősítve. A nyíl belefúródik az ajtóba és az első pár ráncigálást ki is bírja, de látszik, hogy talán Liannét még pont elbírja, de nincs kizárva az sem, hogy félúton kicsúszik és leesik az ismeretlen sötétségbe. Persze ahogy a bölcsek mondani szokták: aki harcol, az veszíthet, aki nem harcol az már veszített is. Annyi különbséggel, hogy jelen esetben nem harcolnia kell a lánynak, hanem átérnie egy szoba egyik oldalából a másikba – egy „aprócska” nehezítéssel: a padló hiányzik. Alapvetően elég nehéz küldetésnek tűnik, még úgy is, hogy egy íj, na meg egy kötél áll rendelkezésre és Lianne minden ügyességét, okosságát be is veti – mondjuk, valljuk be: ez még nem okozhatott akkora kihívást az elmének, hogy rákötözzön egy kötelet a nyílra, de a megvalósítás már nehezebb.
Elrugaszkodik hát a talajtól, ahonnan néhány másodpercen belül el is tűnik az utolsó néhány deszka és a mélybe zuhan, ahol aztán nem is olyan sokára nagy puffanással jelzi, hogy megérkezett. Nem kell sokat várni a hang megérkezéséhez, úgyhogy valószínűleg nem hatalmas a mélyedés – és ami még jobb, van vége valahol, nem fog örökkévalóságig esni, ha leesik. Úgy tűnik, kibírja a lány súlyát is a kötél – és még inkább a nyíl és igaz lelógva, már a sötétség kezdetéig, de elkezdhet felmászni a kötélen… Elkezdhet, de az utolsó fél méternél a nyíl felmondja szolgálatait és egy reccsenést követően az elf nő követheti a nem egy deszkát a mélybe.
Talán az eszméletét is elveszti egy ideig, mikor a kemény deszkákra huppan, de, ha ellenőrzi magát, akkor mindene mozog, működik. Csak a háta fáj – azt igencsak beverte, de kibírható.
Ha szétnéz az újabb termen, akkor a fentről is megállapítható sötétség az első, amit észrevesz. Aztán szeme lassan hozzászokik a sötétséghez és fegyverét és a kötelet is megtalálja, magával viheti, ha nem okoz neki nagy gondot a plusz teher cipelése. Elvégre igaz, most nem sikerült a terve, de lehet, hogy később még jó szolgálatot tehet. Ha tovább fekszik a deszkákon – vagy, ha akár időközben feláll onnan -, akkor először egy… aztán kettő… és végül nagyjából tíz apró fényecskét láthat meg, először távolabb, aztán egyre közeledve. A fényecskékhez egyre erősödő morajlás, zúgás, hümmögés – nevezzük akárminek – párosul. Néhányan, mintha beszélnének egymással, mások csak „búgnak”, vagy dúdolnak. A sok kis hang végül, mintha egészen ritmusos lenne, úgy tűnik, egy dalt dúdolnak, csak éppen némelyikük egészen más hangnemben és páran le is vannak maradva, vagy éppen sokkal mások előtt járnak már. Aztán lassan a fényecskék nem csak fényecskék lesznek, hanem test is társul hozzájuk. Méghozzá nagyjából térdig-combig érő apró gnómszerű lények. A fényecske pedig csúcsos sapkájuk tetején van, azzal világítják be a helyet. Igaz, az egész szobát nem tudják megvilágítani, de a helyet, ahol állnak pont láthatóvá teszik, így látszik az arcuk is, sőt a deszkakupac, ami lezuhant ide. A legelöl járó ősz szakállú Lianne láttán megtorpan, majd int társainak, hogy hagyják abba a dúdolást. *
-Te hoztad ide ezt a sok szemetet? * Emeli (jó magasra) fejét, hogy láthassa az elf arcát. * Mert nekünk nem kell ilyen, megvan mindenünk. * Folytatja, mire a mögötte lévők bólogatva, hümmögve adják meg az igazát. Az ősz szakállúnak nem hallatszik a hangjában a feszültség vagy a gorombaság, leginkább a kíváncsiságot tanúsíthatja csak, na meg egy csipetnyi számonkérést is, hiszen tényleg nincs szükségük ezekre a hatalmas deszkákra. *
//Karrem, Vlendor//
*Gyors megegyezést, megbeszélést követően mindketten fellélegezhetnek. Az egyetlen gond már csak, hogy a szobából nincs kiút vagy legalábbis ők eddig nem találtak egyet sem – az egyetlen ismert kijárat pedig befalazódott, így vagy újat kell keresniük vagy… Ugyanarra a sorsra jutnak, mint a harmadik alak, aki nincsen túl beszédes kedvében, sőt úgy tűnik az életkedve is igencsak elment. Legalább volt ideje elgondolkoznia az életén, míg végül szomjan nem halt. Vagy lehet, más féle-fajta halált halt, de a lényeg, hogy cseppet sem sorolható az élők közé.
Először Karrem esik neki a keresgélésnek, de aztán valószínűleg Vlednor is követi őt. Az alapból betörőként ideérkezett férfi bukkan rá először valami használhatóra. Eleinte nem látja, mi az, aztán észreveheti / kitapogathatja, hogy egy egyélű csatabárd fekszik a földön. Mellette egy parittya és semmi több. Ha Vlendor is észreveszi azokat, akkor felfedezheti bennük a saját fegyvereit, amiket bizonyára még akkor vettek el tőle, mikor idehozták a szobába. Nem a legjobb eszköz, amit el tud képzelni egy olyasvalaki, aki titkos ajtókat keres egy sötét szobában, de mondjuk egy bezárt ajtó feltörésére alkalmas lehet, na meg legalább, ha egyszer kikerül innen, akkor lesz valamije. Kivéve persze, ha Karrem is magához szeretné venni a szerszámot, mivel ez esetben vagy megküzdenek érte, vagy valamilyen más megegyezést kell keresniük. A lényeg, hogy valahogyan megegyezzenek, hogy kié lesz, legyen az békés vagy agresszív megoldás.
Egyelőre nem találnak semmit, csak némi por lezuhan a plafonról, ami, mintha el is kezdene mozogni. Lefelé. Elég lassan megy, de perceken belül biztosan megállapítható, hogy a plafon süllyedni kezdett. Nem lehet tudni, hogy mennyi idő van hátra, de tíz perc múlva már éppen csak el lehet majd férni, már, ha időközben nem gyorsul be a „préselő”. Titkos ajtót, kart, kulcsot viszont nem találnak. Kezd egyre kínosabbá válni a helyzet. Kell valami kiút, valami megoldás, máskülönben a szobával együtt ők is eltűnnek – összemorzsolódnak, mint egy leütött légy. *