// A Lorwor-ház – Álarcosbálra invitálva //
- Való igaz, jól beszél, Hölgyem. Minden egyszerűbb lehetett, mikor még nem volt aranyon alapuló árucsere, hanem aki rizst akart, cserébe krumplit adott, avagy aki bájitalt, cserébe a szolgálatait. Bár nehezebbnek tűnik, s ha úgy vesszük, nem is akkora különbség, ám mégis nagy a jelentősége. Hiszen itt valóban inkább az érzelmek vezérelték az embert. Hogy élelemhez jusson, hogy fontos bájitalhoz, fegyverhez... S az élelmet nem tudták felhalmozni, hiszen az elrohadt. A bájitalok sem végesek... S most mi van? Az arany felhalmozása. Mi sem véletlenül vagyunk ott, ahol. *utal a nemességre* S ez a Romlásnak csupán egy cseppje...
*Szavai immáron tényleg túlmennek az átlag nemesi gondolkodáson, hiszen amellett, hogy ködösek, pontosan a saját fajtáját bírálja. Ezzel szemben a hölgyemény szavai is hasonlóan ködösek, viszont Reavher képes átlátni a homályon, s megpillantani azt a haloványan pislákoló fényt, melyet talán testvérein kívül még sosem látott. Tán mégsem az összes nemes kisasszony olyan ostoba, mint azt először hitte? E gondolata arcára is kiül olykor, hiszen némely pillantása, melyet Nariára vet, eléggé elgondolkodtató.*
- Igen, remekül mondja. *lelkesül fel, melyet egy halovány, gonoszkás mosoly tükröz* A Romlás nem konkrétan társadalmi réteghez kötött. A Romlás ott van épp úgy a Hölgy körül, mint körülöttem. Igazán sokakat már magába szívott, elemésztett... S ennek még nincs vége. Talán ez még a Halálnál is rosszabb. A Halál talán a megnyugvás egy másik, jobb világban. A Romlás viszont egy fekete gomolyag, mely minden férget magába szippant, s ott tart az idők végezetéig, miközben addig emészti fel a lelkét, míg teljesen el nem tűnik.
*Ezért is van oly rengeteg szürke ember, kiknek a szemében már semmi érzelem, maximum nagyon felületes. A mélyebb gondolatoknak se híre, se hamva. Reavher szentül hiszi, hogy van egy - vagy több - felső hatalom, mely a Romlást hozta e világra. Talán ez az emberek, s egyéb fajok bűne, s egy ideje megkezdődött a bűnhődés kora. S bár eredendően ott van ez mindenkiben, mégis akadnak kivételek, akik nem sodródnak az árral, hanem pontosan szembenéznek vele.*
- Ez egy igazán remek kérdés, bár van egy olyan sejtésem, hogy Kegyed előre látja a válaszomat, igaz-e? *kacsint sejtelmesen Naria felé* Nos, véleményem szerint nincsenek véletlenek. Mindenkinek van egy Sorsa, amit be kell teljesítenie, tehát minden lépésünknek van értelme. Nem véletlenül vannak bennünk olyan érzések, amilyenek. Nem véletlenül választjuk a bal oldalt, a jobb oldal helyett. Mindennek oka van, s szentül hiszem, hogy a rossz dolgok is azért történnek, mert fontos szerepe van a Sorsunkban. Nem véletlenül halnak meg körülöttünk az emberek... Bármily' fájó, a rossz dolgok is formálnak, löknek előrébb a megfelelő úton. *utal a hölgyemény édesapjára* Mi sem véletlenül beszélünk épp itt, épp most. Az eső sem csak úgy jó kedvében kezdett hullni, itt tartva engem. *mondja sejtelmesen* Úgy vélem, hogy aki képes belátni, hogy minden okkal történik, az észreveheti az ilyen kis apró jeleket. *mutat ki az ablakon* S Ön hogy vélekedik erről? Osztja a gondolataim, esetleg úgy ítéli meg, hogy nincs előre megírt utunk?
*Kérdez vissza, szemében őszintén felcsillanó kíváncsisággal. Persze, olykor igyekszik visszafogni magát, hiszen egyáltalán nem tervezte, hogy valahol is így fog csevegni bárkivel is, illetve az őrök, szolgálók előtt sem árt, ha tartja magát, és a sötétebb gondolatokat megtartja magának. Mondjuk ők eléggé ostobák ahhoz, hogy fel se fogják, miről is beszél pontosan e két alak...*
- Ó, akkor a kedves nővére, ha úgy vesszük, jól járt, már ha nem sértem meg ezzel Kegyed. *utal a vagyonra* Amint azt érzékelheti, a mi családunk esetében is szűkös az idő, így a házasság egyáltalán nem biztos, hogy jó döntés lesz. *vallja be őszintén* Gyorsan kell cselekednem, s egyáltalán nem biztos, hogy a megfelelőt fogom kiválasztani. Tudja, kevés az olyan, akiben a szép külső alatt lapul értelem is...
*Szavaiba enyhe célzást visz, bár ennek semmilyen külső jelét nem mutatja, csupán Naria sejthet valamit, főleg mert Reavher elmondásai szerint ilyen témákról egy kisasszonnyal sem lehet beszélni, mert túl ostobák a gondolkodáshoz, ezzel szemben ők egy ideje igazán jól el vannak.*
- Viszont... *hajol közelebb* Jól érzékelem, hogy ha a Hölgy házasságra adná a fejét, akkor abban a kedves nővérének is benne lenne a keze? Mintha kicsit sürgető lenne, ha ez megfelelő szó. Bár *legyint*, eddig hasonlóan viselkedtek a nemes asszonyok, mikor üdvözöltem a lányukat.
*Szavai kiábrándultak s unottak, láthatóan nem igazán hatották meg az elmúlt látogatások, inkább csak nyűg volt a hátán ez a felszínes bájolgás.*
- Kutyát? Nem... Kérem, ne alacsonyítsa le az ebeket ennyire! *röhög fel gonoszan, de hamar levarázsolja ezt arcáról egy köhintéssel* Akarom mondani, kell a fegyelem, kell a szigor, hiszen egy lágyszívű gazdag nemes hamar a koporsóban végzi a szíve miatt, ha érti.
*Utal a könnyen átverhető egyénekre - mint például pár kedvesebb idősre -, akit bármikor átverhetnek pár szép szóval, s huss, elvágott torokkal, kirabolt kúriával végezheti. Kell a tartás a szolgákban, kell, hogy féljék az uruk nevét...*
- Nocsak. *pillant nagy szemeivel a hölgy felé, a dörrenés után* Egyszer üljön ki vihar előtt. Higgye el, érdemes...
*Hogy ezt miért mondja, nem tudni, de minden bizonnyal van mögöttes tartalma. Ő maga szereti a vihar előtti feldúlt égboltot, főleg a szokatlanabbnál szokatlanabb felhőképződményekkel. Az olyan "belső"... A külvilág messze kint marad, csak a hangok, s a felhők... Felemelő!*
- Ohh, elnézést! *utal az elhunyt édesanyára* Jól intézték az ügyet, azt meg kell hagyni. *bólint elismerően* Viszont, ha megenged egy illetlen kérdést... Jól érzem, hogy az édesapjához közelebb állt? Ha nem szeretne válaszolni, természetesen azt is megértem.
*Hajol meg Naria előtt tiszteletét kifejezve, majd tovább kémleli a csodás festményeket. Róla is akartak már portrét készíteni, de valahogy egyik sem nyerte el a tetszését. Egyik sem volt "örök". Egyiken sem érezte azt, hogy önarcképe tovább élhet... Hát, igen, Reavher nem egy egyszerű eset, azt meg kell hagyni.*
- Mármint hogy Ön festette? *értetlenkedik* Meglepő. Mármint, jó értelemben. Ritka az olyan nemes kisasszony, ki kamatoztatná a belső értékeit. Őszinte elismerésem! *pillant végig hosszasan azon a bizonyos fűzfán* Igazán mély lelkivilágra utal, ha megengedi a bókot.
*Reavher eleve hangulatfüggő, s egy festményben sem igazán azt nézi, hogy pontosan mit ábrázol, hanem hogy milyen érzetet kelt benne. Márpedig a hölgy művei igazán remeknek tűnnek a férfi szemében, ami ismét csak nagyon meglepi.*
- Zene? Milyen hangszeren játszik, ha szabad kérdeznem? *pillant felé érdeklődve* Hogy én miket ábrázolok? Ó... Hát, azt nehéz megfogalmazni. Tudja, sok minden kavarog idebent *mutat fejére*, melyek olykor testet öltenek. Mint például a Romlás, a Halál, a Sors... Ezek nem kézzelfoghatóak, ám néha mégis konkrétan jelennek meg idebent, melyek olyannyira tökéletes képet alkotnak, hogy kár lenne veszni hagyni az elme végtelen tengerében. Én magamat inkább "gondolkodónak" mondanám, mint konkrét alkotónak. Zenélni nem zenélek. Mindig is úgy tartottam, hogy egy hölgy kezében sokkal csodásabban szólnak a dallamok. Azt ugyanakkor el kell ismernem, hogy a Mi nemzedékünk, azaz a húgaim és én, sokkal több kreativitást nyertünk, mint bármelyik családtag, rokon. Mélyebb érzelmek, mélyebb gondolatok... Tán ezért is vagyunk mások. A gondolatok miatt...
*Keringeti ujját a levegőben, miközben egy újabb dörrenés hallatszik odakintről, melybe még az ablakok is beleremegnek. Úgy tűnik, hogy a Sors egyelőre nem akarja, hogy Reavher kitegye innen a lábát. Ki tudja, ha ellenszegülne, még egy villámot is kapna az arcába!*